Földünk legfélelmetesebb jelenségei közé tartoznak a vadonban keletkező tüzek: a szelek által hajtott, elképesztő sebességgel terjedő lángok szinte leküzdhetetlennek tűnnek még a tévén keresztül is - hát még ha szenvedő szemtanúi vagyunk a tűz pusztításának. Ilyen esetekben a speciálisan kiképzett tűzoltók is gyakorta veszítik el uralmukat az események felett, s válnak maguk is áldozattá. A gyújtogatásokról, emberi felelőtlenségből fakadó tűzesetekről hallva könnyen képzelnénk azt, hogy az erdő-, bozót-, préri- stb. tüzek fő, sőt majdhogynem kizárólagos okozója az ember. Pedig a tűzvész mint ősi tájformáló természeti elem jóval idősebb, mint az emberiség - emellett persze minden "tiszteletünk" piromániás vagy egyszerűen csak ostoba embertársainké. Mindennapos problémáról van szó, mely mostanság éppen az északi féltekét sújtja, de hamarosan jöhetnek a déli féltekén szokásos bozót- és erdőtüzek, hogy csak a februári, 173 halottat követelő ausztráliai tűzvészekre utaljunk.
A múlt héten éppen csak sikerült (meglehet, átmenetileg) megfékezni az Athént fenyegető erdőtüzeket, máris kopogtat a vész Los Angeles kapuinál, miközben hazánknak egy elhagyott hortobágyi orosz lőtéren fellobbant pusztai tűzzel sikerült észrevétetnie magát.
Lángos özöne
A tüzek keletkezéséhez látszólag nem is kell más, mint hogy együtt legyen a szükséges feltételek mindegyike: kellő mennyiségű éghető anyag, megfelelő hőmérséklet (akárcsak egy egész kicsiny térben, ha úgy tetszik, "gyújtópontban") és persze az égést elősegítő oxigén. A földtörténet során sokáig éppen az utóbbi feltétel hiányzott a legjobban - idővel azonban ennek gyorsan véget vetett a mind jobban burjánzó flóra: a növényzet elterjedésével több oxigén került a légkörbe, mintegy melléktermék gyanánt. S ez nem csupán a gyorsan kifejlődő és prosperáló állatvilág számára jelentette a lassú belső oxidációt szolgáló üzemanyagot, de elég volt ahhoz is, hogy fellobbantsa ama bizonyos nagy tüzeket. Az első elszenesedett növényi maradványokat tartalmazó geológiai rétegek a földtörténeti ókorból származnak - a késő szilur korból, úgy 420 millió évvel ezelőttről: a paleobotanikusok szerint ekkorra érte el a levegő oxigéntartalma a mágikus 13 százalékot, amely már elég ahhoz, hogy fenntartson egy kiterjedtebb tűzrendszert. A tűzvésszel együtt járó pirolízisről tanúskodó faszénmaradványok úgyszólván mindennaposak a későbbi geológiai rétegekben. Ehhez képest viszonylag friss fejlemény volt az egyszikű pázsitfűfélék elterjedése úgy 6-7 millió évvel ezelőtt - ezután még gyakoribbak az efféle természetes tűzvészek nyomai, bizonyítván, hogy a jó alaposan kiszáradt pusztákon, prériken, sztyeppéken, füves szavannákon még sűrűbben tenyésznek és gyorsabban is terjednek az emésztő lángok. Mivel eme régi korokban még nem álltak lesben eleink, hogy kezükben gyufával formálják át a természet képét, más felelőst kell keresni, ugyanis ezen természetes gyújtófaktorok ma is működnek, és előnyösen egészítik ki fajtánk destruktív lelkesedését. Előidézhetnek tűzvészt a villámok, a vulkánkitörések (no és a meteoritbecsapódások, de ezek szerencsére relatíve ritkák), sőt a sziklaomlások közben kipattanó szikrák, vagy a korhadó, csendben, hőtermelés közben oxidálódó növényzet öngyulladása is. A tűz kitöréséhez és tovaterjedéséhez nagyon sok feltételnek kell teljesülnie: mindenekelőtt kedvező meteorológiai helyzet szükségeltetik (forró, száraz idő, megfelelő, a terjedést segítő szelek, régóta tartó csapadékhiány), s persze nem árt, ha kellő mennyiségű, jól kiszáradt tűzrevaló áll rendelkezésre. Amint a tűz lábra kapott, és már saját törvényei szerint terjed, sokszor maga teremti meg a terjedéséhez szükséges feltételeket. Napjainkban persze embertársaink is rendre odateszik a magukét - és a szándékos gyújtogatóknál is nagyobb kárt okoznak az emberi tevékenységből fakadó spontán tűzesetek. A robbanó- és villanymotorok (sőt már a régi gőzmozdonyok és -gépek) is bőséggel termelnek annyi szikrát, amennyi egy rendes tűzvész beindításához kell, de tűzvészforrás a nagyfeszültségű vezetékek mentén jelentkező ívkisülés is. No meg a mélyben égő kőszéntelepek - bár ezek nem kizárólag emberi bányászkodás miatt lobbantak lángra, viszont felgyújthatják a felettük lévő növényzetet. Persze a legegyszerűbb szándékosan vagy gondatlanságból tüzet okozni: eldobni az égő csikket, rossz időben égetni az avart, kerti hulladékot - de a balul "elsült" tábortüzek, nyársalások, barbecue-k is tűzvészhez vezethetnek.
Állva száradt el
A nagy természeti tűzvészek lenyűgöző ereje többek között impresszív terjedési sebességükből is adódik: már egy átlagos erdőtűz sebessége is nagyobb 10 km/h-nál, de egy "rendes" préritűz 22 km-t is megtesz óránként - ez elől már elfutni sem lehet. A tűz terjedésének fontos része, ahogy a tűzfalként feltűnő égésfront rafinált módokon továbbadja a hőt, és ezzel egyben megteremti további terjedésének feltételeit is. A lángtenger mind széltében, mind hosszában ormótlan naggyá nőhet - a tűz frontja egy rendes erdőtűznél sokméteres magasságot is elérhet -, tessenek elképzelni egy panelházat, merő lángból kirakva.
A nagy kiterjedésű égés nem csupán közvetlen fizikai kontaktussal képes magát továbbterjeszteni: a vizeslábas melegítésekor is megfigyelhető konvekció (hőáramlás) vagy hősugárzás révén is terjed. A konvektív hőáramlás során a felemelkedő forró levegő nagy mennyiségű izzó zsarátnokot ragad magával, ami később hatalmas területen szóródik szét (pláne, ha ráadásul fúj a szél). A sugárzó hő hatására viszont a tűzfallal látszólag nem érintkező területeken is végbemegy a víztelenedés (ehhez, mint tudjuk, elég 100 Celsius-fok is), majd előbb (380 Celsiusnál...) csendben izzani kezd a fatörzs, 590 fok felett pedig következik a látványos öngyulladás. Ráadásul a hatalmas hő hatására kémiai bomlást szenved a növényzet - a pirolízis során rengeteg éghető gáz keletkezik, amely nagy területen felgyűlve egy szempillantás alatt begyulladhat, hirtelen lángba borítva hatalmas, addig tűzmentes területeket. Ilyen esetben sürgősen kerülendők a völgyek legalacsonyabb pontjai: az egyik oldalon tomboló tűz a fenti mechanizmus alapján, pusztán a sugárzó hő hatására átterjedhet a túloldalra, miközben a gyúlékony gázok éppen a völgy alján gyűlnek össze, s csak egy szikra kell ahhoz, hogy az egész mélyedés lángba boruljon. Az efféle kontrollálhatatlan tüzeknek sajátos önmozgásuk van: a kéményhatásnak nevezett effektus révén a tűzvész középpontjában hevesen feláramló levegő alacsony nyomású zónát alakít ki, azaz valósággal beszívja a környékbeli friss levegőt, és ezáltal folyamatosan táplálja önmagát. Ha ez az önfenntartó rendszer forogni kezd, különösen pusztító tűzvihar jön létre, amely hurrikán erejű, forró szelekkel és egyéb (néha tornádóra emlékeztető) légköri turbulenciákkal súlyosbítja a tűzvész amúgy is katasztrofális hatásait. A fentiek alapján már nem is meglepő, hogy a természeti tüzek milyen vidáman ugrálnak át patakokat, sőt folyókat, utakat, vizesárkokat és egyéb nevetséges akadályokat.
Fellobbantja
Az emberiség régóta használja eszközül a természeti tüzeket - s szintúgy hosszú ideje próbálkozik kétségbeesetten a megelőzésükkel és megfékezésükkel. Eleink többek között égetéssel csináltak helyet maguknak a vadonban, s néha nem haboztak rágyújtani a pusztát, prérit, nádast, bozótost, erdőt stb. a mindenkori ellenre. Eközben, ha kellett, mindent meg is tettek azért, hogy megelőzzék a vészt. A korlátozott, preventív jellegű tűzgyújtás sokszor célravezető módszer volt a későbbi, nagyobb tűzvészek elkerülésére - az indiánregényekből ismert ellentűzgyújtás viszont inkább csak akkor működik, ha nem támogatják erősebb szelek a felénk haladó lángfalat. A modern tűzoltók is próbálnak élni a felperzselt föld stratégiájával - ám hiábavaló elemészteni a tűz leendő táplálékát, ha az a maga aljas trükkjeivel egyszerűen kicselezi az elfojtásán munkálkodókat. Mint tán érzékelhető, az erdőtüzek módfelett veszélyesek a profesz-szionális oltószemélyzetre nézve is - ez egyaránt adódik kiszámíthatatlan természetükből és a fizikai-kémiai tulajdonságaikból fakadó racionális kockázatokból. Egy erdőtűz sikeres elfojtásának csupán előfeltétele a modern oltási technika használata: általában nem árt, ha kicsit hűl a levegő, alábbhagy az erős szél és megérkeznek az enyhet adó fellegek. (Csak a tréfa kedvéért: maguk a tűzvészek is hoznak létre a gomolyokhoz hasonló pirokumuluszokat.) Egy rendes természeti tűz gyakorta el szokta érni az erdő, bozót, préri, sztyeppe, szavanna stb. szélén lakó embertársainkat, s veszélybe kerülhet tanya, falu, sőt város is. A tűzvészek ökológiai ártalmai sem jelentéktelenek: rengeteg üvegházhatású és más kedvezőtlen tulajdonságú gáz kerülhet a magas légkörbe (néha a sztratoszféra alsóbb szintjeire) - s félkontinensnyi területet boríthat be ocsmány barna és sárga szmog (mint néhány éve, a délkelet-ázsiai erdőtüzek után). Komplett növény- és állattársulások tűnhetnek el nyomtalanul (igaz, velük az antropomorf szépségre érzéketlen ún. természet sem bánik mindig kesztyűs kézzel), más részről érdekes burjánzást is beindíthat egy ilyen katasztrófa. Bizonyos növénytársulások létét elősegítik az időről időre, ciklikusan visszatérő erdőtüzek - ilyenkor a vetélytársak kipusztulnak, a "tűzálló" fajok magvainak csírázását pedig még elő is segíti a füst, a meleg és az üszkös maradványok kipárolgása. Némely ilyen növény (akad köztük fenyő- vagy pázsitféle) ráadásul olyan illóolajokat tartalmaz, amelyek remekül égve még elő is segítik a tűz terjedését - a vetélytársak, valamint az erdőlakó állatok és embertársaink nagy-nagy örömére. Amúgy az olajtartalmú növények máshol is szolgáltatnak gyúanyagot az erdőtüzekhez: elég csak a Földközi-tenger melléki tüzeket tápláló örökzöld mediterrán növényzetre vagy az eukaliptuszfák levelének remekül égő olajos nedvére gondolni.
