A galócák nemzetsége (Amanita), mely amúgy a galócafélék családjába (és a kalaposgombák rendjébe) tartozik, vagy 600 fajt foglal magába. Van közöttük halálosan mérgező, pszichotrop hatású, de olyan is, amelyik éppen csak gyengén hánytat, mások pedig kifejezetten emberi fogyasztásra teremtettek - az sem mindegy, hogyan készítjük el őket. Mindezt csak azért hangsúlyoznánk, mivel a lakosság jelentős része csupán egy-két galócaféléről hallott - mondjuk a gyilkos galócáról, amelytől nem ok nélkül parázik -, habár természetes élőhelyén aligha ismerné fel, és ebből lesz a baj -, meg a meséskönyvekből ismert légyölőről.
Burokban születik
Minden galócafaj közös tulajdonsága, hogy fiatal példányaikat burok borítja, amely idővel felreped, ám maradványai a kifejlett gombán is jól tanulmányozhatók - így azután az archaikus földműves-közösségek tagjaihoz hasonlóan a galócáknak is van (sokszor pettyezett) kalapjuk, gallérjuk és bocskoruk is. Közös tulajdonságuk még, hogy valamennyien szimbionták, egészen pontosan mikorrhizás életközösséget alkotnak bizonyos fákkal (ezek kiléte fajról fajra változik). Ilyenkor a gombafonalak, az úgynevezett hifák behálózzák a növény gyökerét, s a létrejött gyökérkapcsoltság előnyeit mindkét fél teljeskörűen élvezi. A gombák megkapják a fotoszintézis révén legyártott növényi termékeket, cserébe a gomba fonallabirintusból álló tenyésztestének (micéliumának) hatalmas felszínével segíti a növényt (mondjuk egy termetes bükkfát) abban, hogy még hatékonyabban tudjon vizet és abban oldott (vagy éppen ellenkezőleg, mállasztás nélkül a növény számára elérhetetlen) ásványi anyagokat felvenni a talajból. Ennek révén a növények (a szimbionta fák) jól elvannak szárazságban és tápanyagban relatíve száraz talajon - de a gombákra is ráfér a tápanyag- és víztovábbítás munkás feladatáért kapott cukor, növényi zsír és fehérje. A gombák, így a galócafélék ezenfelül természetesen más vegyületeket is szintetizálnak - közöttük a toxinokat, hogy a fene enné meg őket, de ehelyett - balvégzetünkre - inkább mi fogyasztjuk őket.
A galócák között méltán rossz hírük ellenére akadnak kifejezetten finom, valósággal az asztalra termett fajták is. Ott van mindjárt a császárgomba - amely már nevét is onnan kapta, hogy a jómódú római polgárok, sőt az imperátorok egyik kedvenc eledele volt. A hazánkban is gyakori, javarészt kedvenc szimbiontái (főképpen tölgy, szelídgesztenye, ritkábban fenyő, mogyoró) alatt termő galócaféle közeli rokonaihoz hasonlóan egy tojásszerű burokban kezdi pályafutását, de azután kibújik belőle az alapvetően narancsvörös-sárgásvörös koloritban tündöklő császárgomba. Gallér, bocskor természetesen mellékelve, ahogy az egy jóféle galócától el is várható, lemezei előbb halvány, majd élénk citromsárga színben pompáznak, gallérja, tönkje szintúgy sárga, bocskora viszont fehér. Húsa (legalábbis a gomba felsőbb traktusában) szintén sárgásfehér (néhol még élénkebb színű), ami jól megkülönbözteti a többi, kevésbé barátságos galócától. Csak akkor szedjük (s ez különösen a gyakorlatlanabb gombászókra vonatkozik!), ha utána a gyűjteményt megmutatjuk a hivatásos, a fontosabb piacokon ingyen rendelkezésünkre álló gombavizsgálónak! Szintúgy speciális színe különbözteti meg a többiektől a rőtes-barnás kalapján világos (de esővel könnyen lemosható!) pettyeket viselő piruló galócát. Ennek már a tönkje, bocskora is pirosas színű - különösen, ha utóbbiba már belekapott valamely gourmand csiga vagy rovar, eredetileg fehér vagy csupán finoman rózsaszínes húsa pedig megtörve megpirosodik. A piruló galóca (ezt a valaha aktív gombagyűjtő szerző személyes tapasztalatával is megerősítheti) rendkívül finom és jól elkészíthető, markáns, jellegzetes ízű erdei gomba. Szakértők szerint nyersen nem ajánlatos fogyasztani - ez amúgy soha eszünkbe sem jutott, továbbá néhány pszichotrop hatású galócához való, amúgy távoli és részleges hasonlatossága miatt árusítani sem nagyon szokták (illetve nem nagyon engedik), de ez értékeiből cseppet sem von le.
Pusztító, gyilkos, bolond
Toxikus hatását és humán áldozatainak nagy számát tekintve kétségtelenül a gyilkos galóca a gombák királya - nálunk, embereknél is a legnagyobb disztrojok állnak az uralkodói/államférfiúi toplista csúcsain. A gyilkos galóca jellegzetes, más gombákkal összetéveszthetetlen sajátosságokkal bír, de azért évről évre számtalan embertársunk hibázza el a tesztet - igaz, az azonosításhoz szükséges egyszerűbb kognitív készségek sem állnak mindenhol rendelkezésre. A gyilkos galóca könnyen felismerhető arról, hogy a galócákra jellemző általános attribútumok (fehér bocskor, gallér és lemezek) mellett sárgászöld, olajzöld vagy barnászöld (esősebb időben esetleg szürkés) kalapot visel. Pusztán a kalap színe alapján összekeverhető az ehető és sűrűn termő zöld-, ritka esetben a kékhátú galambgombákkal - de ez utóbbiak sosem viselnek bocskort, gallért! A gyilkos galóca közeli rokona a nálunk viszonylag ritkábban előforduló fehér galóca (metálos hangulatú angol neve destroying angel - pusztító angyal!) is gyakorta okoz mérgezést. Hatóanyaga teljesen megegyezik hírhedtebb rokonáéval, ráadásul össze szokták keverni a csiperkével - habár ez utóbbinak már fiatalon is rózsaszínek a lemezei.
A gyilkos galóca - ezt galócamérgezések túlélői állítják - kifejezetten ízletes, ami azért szemétség a természet részéről. Ez termeli a leghatékonyabb toxinkészletet a teljes gombavilágban. Aktív hatóanyagai jórészt az amatoxinok és a fallotoxinok közé tartoznak: az emberre elsősorban az első típusba sorolt méreganyagok veszélyesek - közülük is kiemelkedik a vadregényesen burjánzó, bonyolult szerkezetű a-amanitin (de a béta-verzió sem különb). Ez utóbbi, durva mérgek az RNS II.-polimeráz nevű, a fehérjeszintézisben nélkülözhetetlen enzim működését blokkolják, aminek hatására a májsejtekben leáll a fehérjeszintézis, és a sejtek rohamosan pusztulni kezdenek. Ezenkívül még a veséket szokta tönkrevágni - de ennek sajnos már nem is mindig van jelentősége. A gombatoxinok ráadásul alattomosan fejtik ki hatásukat: hosszú órákig, vagy akár egy napig is bontják a szervezetet, miközben a mérgezett látszólag teljesen tünetmentes. Mikor azután csillapíthatatlan hányás-hasmenés kíséretében jelentkeznek az első akut reakciók, a máj már jórészt vagy teljesen odavan. S mindez csak az első mérgezési fázis: a súlyos, általában lázzal is kísért gyomorpanaszok általában enyhülnek, de ekkor jön a máj leállása (és az ezt kísérő krónikus megnagyobbodása) miatt kialakuló sárgaság, tudatzavar, a veseműködés, majd végül a keringési rendszer leállása - ezt a fázist már nehezen lehet túlélni. Szerencsére a terápiás módszerek is sokat fejlődtek mostanában, így a korábban 60-70 százalékos halálozási arány jelentősen javult ("legfeljebb" a mérgezettek 10-15 százaléka végzi az autopszián). Ha a mérgezett a zamatos galócapörkölt betermelése után legkésőbb 36 órával a toxikológiára kerül, akkor komoly esélye van a túlélésre. Ehhez viszont drasztikus orvosi beavatkozások szükségesek: előbb intravénás, kemoterápiás kezeléssel próbálkoznak, s a páciens nagy adag C-vitamint, antibiotikumot és máriatövis-kivonatot kap - utóbbi például gátolja a májsejtek toxinfelvételét, és fokozza a fehérjeszintézist. Igen ám, de az esetek jelentős részében a beteg már csak májtranszplantációval menthető - ami viszont a fent leírt további komplikációk miatt sem egyszerű, s ezért nem is mindig elég a megmentéséhez. A gyilkos galóca mérgei ráadásul igen koncentráltan és hatékonyan fordulnak elő a kis kártékony, kalapos gazfickóban: már egy fél gombafej elfogyasztása is elég ahhoz, hogy egy felnőtt halálos mérgezést szenvedjen. De hát ki éri be ilyen gyűszűnyi adaggal - arról nem is szólva, hogy az esetek bizonyos részében a kiadós gombavacsorához vendégeket hívnak, s a rokonokon, barátokon kívül jut belőle a szerencsétlen sorsú szomszédoknak is. Az is magától értetődő, hogy egy ilyen hatékony gyilkológép nem csupán a gombászkodó pórok közül szedi áldozatait. A nyilvánvalóan igazolhatatlan legenda szerint Claudius császár végzetét az orvul kedvenc császárgombái közé kevert gyilkos galóca okozta. A nálunk III. Károlyként regnáló utolsó fiági Habsburg-uralkodó is egy rosszul összeállított gombatál miatt távozott az élők sorából (férfi utód nélkül!), amelynek egy újabb dinasztikus háború (osztrák örökösödési) és Szilézia elvesztése - valamint Mária Terézia trónra kerülése - lett a következménye.
Egy csapásra
A gyilkos galóca (s más mérges gombák) kapcsán számos hiedelem él népünk körében, melyeket sürgősen el kell oszlatnunk, mivel tragédiákhoz vezethetnek. Nem igaz, hogy a csiga csak a "jó" gombákat rágja meg: a tipikusan meztelen csigák gyomra és szervezete alighanem többet elbír, mint a miénk (az ember, a népszerű antropomorf hasonlatokkal szemben, nem csiga!). Az ezüstkanál elszíneződése (elfeketülése) sem működik a gyilkos galócánál. A rosszul és túl sokáig tárolt gombák (ezek fogyasztása akkor is mérgezéshez vezet, ha a nyersanyag frissen finom és ehető!) bomlása során valóban keletkeznek olyan kéntartalmú vegyületek, amelyekkel reagálva a gombalébe mártott ezüstkanál felszíne (szulfidképződés közben) elfeketül. Ám a frissen szedett galócában nyoma sincs ilyeneknek. Végezetül hamis hiedelem az is, hogy a forrázás, főzés, sütés stb. hatására kiáznának vagy elbomlanának a gomba méreganyagai - nos, a gyilkos galóca amatoxinjait főzhetjük akármeddig, akkor sem bomlanak vagy mosódnak ki a gombából, alkalmasint a vízben nem is oldódnak.
A galócák egy másik csoportja ritkán okoz végzetes mérgezést (igazából az utóbbi évtizedekből nem is tudunk ilyenről), de azért érdekes tüneteket képes produkálni néhány gombafejnyi párduc- vagy pláne légyölő galóca. Ez utóbbi (Amanita muscaria) tán a legkönnyebben felismerhető minden mesekönyvben jártas laikus számára: a fehér tönkkel, bocskorral, gallérral és lemezekkel kontrasztban a kalap többnyire (az európai alfajoknál legalábbis) élénkpiros (ritkábban narancs-) színű, és a burokmaradványok miatt feltűnően pettyezett. Ilyen gomba rajta kívül nincs is más - ezért aki ilyet szed evés céljából, az vagy teljesen hülye, vagy direkt ezt kereste. A légyölő galóca fogyasztása után szervezetünkbe jutó toxinok jórészt pszichotrop anyagok, melyek átmeneti tudatzavart és hallucinációt okoznak - emellett a mérgezett (aki gyakorta tudatos önmérgező) sűrűn hány, mint a lakodalmas kutya. A gomba két fő hatóanyaga az iboténsav és a muszcimol - ezek vízben oldódóak révén némi áztatással, forrázással a gombából eltávolíthatók, szárításkor viszont a hatóanyag-tartalom koncentrálódik (ilyenkor az iboténsav át is alakul a hatékonyabb muszcimollá). Egy gombasapka elfogyasztása már toxikus hatású - viszont a halálos adag viszonylag nagy, olyan tucatnyi légyölő galócafejet kell(ene) betermelni. Mindenesetre senkinek sem ajánljuk a légyölő galóca tudatos fogyasztását - rekreációs drognak a kellemetlen testi tünetek és az ellenőrizetlen anyaghasználatból fakadó óhatatlan veszélyek miatt sem alkalmas. Az eurázsiai sámánisztikus kultúrákban ugyan rendszeresen használták, de szakrális, kultikus célokra - hagyjuk meg nekik és a képeskönyveknek ezt a szép küllemű galócát.
