Vélemény

Száz éve, 1918. január 26-án született Nicolae Ceaușescu, akit gúnyolhatunk vagy gyűlölhetünk, jobbára ugyanazért: nevetséges személyi kultuszáért, a tudományos szocializmus útmutatása alapján kidolgozott kalóriatáblázatáért.

Juhász Péter a végjátékban van. Nyilván lehet innen is nyerni, honnan nem, de hirtelen nem jut eszünkbe senki, akinek sikerült volna. Tisztázhatja a nevét, bár ebbéli próbálkozásai eddig sikertelenek maradtak, mögötte maradhat pártja, de eddig sem tettek, eztán sem tehetnek sokat érte; leszögezhetik, hogy bíznak benne, de napról napra kevesebbet kérhetnek a lecseréléséért. Mire e sorok megjelennek, még annyit sem.

Közel csapkodnak a villámok Elios-ügyben, csak az a kérdés, hogy kihez. Az OLAF-jelentés (eddig jobbára a 24.hu-n) kiszivárgott részletei újabb érdekességekkel gazdagítják a dinamikusan fejlődő vállalat leleményes üzletszerzési gyakorlatáról meglévő tudásunkat.

Nemcsak a sajtó, de a kelet-közép-európai demokráciák létérdeke, hogy másfél évtizedes bódultság után tanuljunk a veszteségekből. A Nyilvánosság Klub szolidaritási nyilatkozata.

Az a jó a NER-ben, hogy főbb (és feltörekvőbb) képviselőinek immár nem kell lakatot tenniük a szájukra. Az elmúlt napokban nyilvánosságra került csodálatos megnyilatkozások mind megveszekedett hatalmi gőgről és tébolyról árulkodnak.

Hétfőn kilenc ellenzéki párt (a Jobbik nem volt köztük) aláírta azt az oktatási minimumprogramot, amelynek konszenzusos elfogadását a Tanítanék Mozgalom január 28-i tüntetésén jelentették be.

A minap megjelent az International Budget Partnership nevű nemzetközi civil szervezet felmérése a költségvetési rendszerek átláthatóságáról.

Az ENSZ „migránscsomagja” szép lassan elfoglalja a Soros-tervbe oltott brüsszeli kvótadiktátum pozícióját a kampányra forduló kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor – hogy a választásokig fenntarthassa a suspense-et – mégis tőle szokatlan módszert választott a világszervezet ármánykodásai ellen.

Sydney operaházát, az egymás fölé hajló kagylókra emlékeztető formát mindenki ismeri. Nehéz nem lelkesedni az épületért. Arra viszont már kevesen emlékeznek, hogy négy helyett tizenöt évig építették, és épp tizenötször annyiba került, mint amit eredetileg rászántak. (Állítólag az akusztikája is pocsék lett.)

(A futball ábécéje)

Tekintsük át, hogy durván két hónappal a nagy nap előtt hogyan melegítenek ellenzéki pártjaink.

Hazudnak, lebuknak, terelnek, amit elterelésképpen mondanak, arról megint csak kiderül, hogy hazugság. A Fidesz kormányzására jellemző képletet a maga pőreségében szemlélhetjük immár két és fél hete, Altusz Kristóf helyettes államtitkár „titokban befogadott” 1300 menekültről tett nyilatkozatának válságmenedzselésében. A valóság hirtelen beszüremkedése a Patyomkin-világba megzavarta ugyan, de kizökkenteni nem tudta Orbán Viktor műsorát, amely jó három éve uralja a magyar közéletet. És amelyhez – sajnos – az ellenzék is asszisztál.

Tamás Gáspár Miklós terjedelmes cikkben (Magyar Narancs, 2018. január 11.) vizsgálja, milyen változásokra kell felkészülnünk a kormányzás gyakorlatában a Fidesz esetleges győzelme után, s mellékesen (művelt honpolgároknak: per tangentem) kifejti nézeteit a magyar kultúráról is.

Amikor a médiában a kormány korrupciós ügyei kerülnek terítékre, az egyik leggyakoribb elemzői kommentár szerint ilyenekkel nem lehet ártani a Fidesznek, mert az emberek már „beárazták a korrupciót”.