A családi vacsorán a nagymama a blazírt unokában egyszerre csak felfedezi kamasz önmagát. Elise immár tesz az egész világra, magára fúj fél liter parfümöt, és szokásos korzózása közben belecsíp egy-egy járókelő fenekébe.
A norvég szerző trilógiája a kamaszok (Szívem egy bezárt bódé) és a középkorúak (Ma négykézláb akarok járni) után a harmadik kötetben az öregeknek ad szót. Skåber a rövid írásokban ügyesen emeli ki beszélőinek egy-egy jellemző vonását úgy, hogy mégsem válnak a vallomások parodisztikussá. Már a szövegek felütésében pontosan és plasztikusan megrajzolja a hőseit, rögtön tudjuk, hogy milyen nemű és milyen szociális helyzetű az, aki éppen beszél.
Az író, ahogy a sorozat korábbi részeiben is, interjúzott és beszélgetett az alanyaival, ezekből a személyes találkozásokból születtek meg e rövid novellák, amelyek kurta terjedelmük ellenére egész sorsokat tárnak elénk. Vannak versek is a kötetben, de egyáltalán nem lógnak ki a prózai etűdök közül, valószínűleg azért sem, mert az egész könyvnek van valamiféle zenei jellege, talán a hangütések sokszínűsége miatt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
