Arvo Pärt két fajsúlyos műve, a Magnificat és a Berlini mise pedig korántsem szól rosszul, s ha valakit érdekel a zeneszerző egyedi technikája, a jellegzetes tintinnabuli-szerkesztésmód, kihallja a kristálytiszta énekszólamokból, a koncert első fele mégis felemás. A Berlini mise 1990-ben komponált zárótételei, a Sanctus és az Agnus Dei így is magukkal ragadnak az orgona mély basszusai és a hipnotikus énekszólamok révén, de a Müpánál egy templom megfelelőbb lett volna, hiszen ott érvényesülhettek volna igazán a harangzúgást imitáló klaszterek visszhangjai. A második koncertrész Knut Nystedt norvég zeneszerző Halhatatlan Bach című darabjával kezdődik, amely egy szakrális gyászária, a Komm, süßer Tod modern átdolgozása: ehhez a kórus nagy félkörben, négyesével-ötösével áll színpadra, és különböző tempókban éneklik a dallamot, míg a zene bele nem vész a néma örökkévalóságba. Adventi koncert lévén, az észtek néhány karácsonyi kórusdarabbal kedveskednek, majd Kodály Zoltán utolsó befejezett művével lepnek meg minket, amelyben alaposan dolgozik Kadri Toomoja orgonista: ezt a darabot, amely Isten dicsőségét és Arezzói Guido érdemeit egyaránt elzengi, mi is alig ismerjük. Végül Pärt Karácsonyi bölcsődala és egy Bach-korál csendül fel. Ha nem a keresztény ünnepi időszak kezdete lenne, Kaljuste talán a sámándobját is elhozza, mint a turné többi állomásán. No, majd legközelebb.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
