A Bajos csajok először 2004-ben tarolta le a nyilvánosságot, 2018-ban zenés betétekkel felturbózva a Broadway-n hódított, majd 2024-ben filmes musicaladaptációként újjászületve tért vissza. A 2004-es eredeti korszellem iránti érzékenysége okán klasszikussá vált; tinifilmes kliséi ellenére nem volt híján az iróniának és a metsző kritikának. Tina Fey írói rátermettségéből egy egészen ijesztő tanulság bontakozott ki: a legrendesebb stréber lányban is ott a vadállat, csak a körülmények megfelelő összjátéka kell ahhoz, hogy előbújjon.
Ezt a veretes üzenetet a musicaladaptáció is megőrzi, Fey viszont nem jeleskedik az eredeti sztori felfrissítésében (a naiv, idegenből érkezett, otthon tanított stréber belecsöppen az amerikai közoktatás szociális vadonjába). Jobban mondva csak formálisan frissít; a szereplőgárdában már szemmel látható a diverzitás, explicitté válnak az eredetiben csak sejtetett queer motívumok, a vizualitást olykor leuralja a TikTok- és Instagram-esztétika, de igazán újat nem sikerül mondani. Naprakész szatíra helyett egy csokor idegesítően fülbemászó Broadway-dallamot és koreográfiát kapunk, ami semmit sem ad a cselekményhez, cserébe túlnyújtja a játékidőt. A rázósabb (főleg szexuális töltetű) poénokat kigyomlálták, viszont kapunk egy Rachel McAdamsnél bujább és gátlástalanabb gonoszt Reneé Rapp személyében. Sokat nem nyerünk, és a legszomorúbb az, hogy maga Tina Fey húzza ki saját húsz évvel ezelőtti méregfogát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
