Visszhang: lemez

Ministry: Hopiumforthemasses

  • - minek -
  • 2024. március 13.

Visszhang

Meglepő, egyben örvendetes, hogy a Ministry 43 év után is létezik, sőt már a tizenhatodik albumuknál tartanak.

A példamutató aktivitás főleg a 65-öt is betöltő Al Jourgensennek köszönhető, aki az évek során folyton cserélődő zenésztársakkal újította meg a zenekar stílusát, repertoárját, és ezek a fókuszváltások jó ideig izgalmasnak is bizonyultak. A Ministry mindig erőteljes kultúr- és társadalomkritikával jelentkezik, és Jourgensen hangsúlyosan a progresszív oldalra pozicionálja magát. Ezek után korántsem meglepő, hogy a lemez felütése, a B.D.E. (vagyis „Big Dick Energy”) kissé aberrált, hangmintákkal túlterhelt polbeatszám, szájbarágós, de letáncolható mondanivalóval és a végén ütős thrash metal fináléval. Szerencsére a lemez nagy része inkább a „még szórakoztató, már fárasztó” határvonal jobbik felén ragad, néha a thrash punk varacskolás (Goddamn White Trash), máskor a szörfrockba mártott funk metal (Just Stop Oil), esetleg a válogatott vendégek (mások mellett Jello Biafra) segítenek abban, hogy headbangeléssé szublimáljuk a zenébe csomagolt keserű orvosságot. És amikor már elunnánk a metálkodást, akkor Jourgensen egy akusztikus gitárral induló, szinte bluesos, lassan durvuló darabot vet be (It’s Not Pretty), míg a záró Fad Gadget-feldolgozás, a Ricky’s Hand visszahozza a korai Wax Trax kiadós időket, amikor a sarkosra csiszolt szintipopból létrejött a késő nyolcvanas évek horzsolt, ipari árnyalatú tánczenéje.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.