A példamutató aktivitás főleg a 65-öt is betöltő Al Jourgensennek köszönhető, aki az évek során folyton cserélődő zenésztársakkal újította meg a zenekar stílusát, repertoárját, és ezek a fókuszváltások jó ideig izgalmasnak is bizonyultak. A Ministry mindig erőteljes kultúr- és társadalomkritikával jelentkezik, és Jourgensen hangsúlyosan a progresszív oldalra pozicionálja magát. Ezek után korántsem meglepő, hogy a lemez felütése, a B.D.E. (vagyis „Big Dick Energy”) kissé aberrált, hangmintákkal túlterhelt polbeatszám, szájbarágós, de letáncolható mondanivalóval és a végén ütős thrash metal fináléval. Szerencsére a lemez nagy része inkább a „még szórakoztató, már fárasztó” határvonal jobbik felén ragad, néha a thrash punk varacskolás (Goddamn White Trash), máskor a szörfrockba mártott funk metal (Just Stop Oil), esetleg a válogatott vendégek (mások mellett Jello Biafra) segítenek abban, hogy headbangeléssé szublimáljuk a zenébe csomagolt keserű orvosságot. És amikor már elunnánk a metálkodást, akkor Jourgensen egy akusztikus gitárral induló, szinte bluesos, lassan durvuló darabot vet be (It’s Not Pretty), míg a záró Fad Gadget-feldolgozás, a Ricky’s Hand visszahozza a korai Wax Trax kiadós időket, amikor a sarkosra csiszolt szintipopból létrejött a késő nyolcvanas évek horzsolt, ipari árnyalatú tánczenéje.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
