Megjelenésének évében, 2015-ben a könyv rögtön meg is kapta a rangos Nike irodalmi díjat, mára pedig angol, német, cseh, orosz és észt nyelven is megjelent. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az 1974-ben született lengyel szerző más művészeti ágakban már ismert alkotónak számít hazájában: színházi és televíziós rendezéssel, forgatókönyvírással és vizuális művészettel is foglalkozik. Jelenetszerűség, a pillanatképek rögzítése jellemzi a kötet írásait is, amelyek közelebb állnak a prózavershez, mint a novellához. A rövid, gyermeki nézőpontból születő eszmefuttatások tele vannak váratlan gondolattársításokkal. A szövegeket az élő és élettelen dolgok közti határ elmosása, a testhez és a halálhoz fűződő viszony, és a világ megismerhetetlenségéből fakadó zsigeri szorongás hatja át. Míg a gondolattársítások a gyerekek világát idézik, a rövid, csattanószerű mondatok egyáltalán nem gyermekdedek, épp ellenkezőleg. A 44 írás mindegyike egy-egy tárgy (fésű, teáskanál, tükör vagy kő) megszólítása, megszólaltatása vagy átlényegítése. A fókusz az élettelen dologban rejlő történeten áll, ám a kép hátterében megjelennek az élő személyek, az anya, aki mindig takarít, az apa, aki maga is gyerek maradt, a dédi, aki már alig emlékszik valamire. Egy család és a lengyel vidéki élet mindennapjai. A szövegek sűrűk és letapadnak az olvasóban, napok múltán is ott motoszkál bennünk a mondatok mögötti nyugtalanság.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
