A Drop Nineteenst Greg Ackell énekes-gitáros alapította 1990-ben; az elnevezést onnan vette, hogy a 19. emeleten lakott, és szeretett onnan ledobálni dolgokat. Angliában egész jól ment a szekerük, és olyan csapatok játszottak előttük, mint a Radiohead vagy a Cranberries. Odahaza viszont a kutya sem ismerte őket, hiába kapott remek kritikákat 1992-es bemutatkozó lemezük, a Delaware. Ezután már beindultak a tagcserék, és az egy évvel későbbi, hagyományosabb alterrock hangzású National Coma után egyedül Ackell maradt az eredeti felállásból. Nem sokkal később a feloszlás is menthetetlenül bekövetkezett, majd tavaly váratlanul ismét összeállt a Drop Nineteens, ráadásul 80 százalékban a klasszikus lineuppal. Szép lassan elkészült egy új anyag is, a Hard Light, ami ráadásul az eddigi legjobb munkájuknak tekinthető. Vezérfonalként itt is a shoegaze szolgál, az inspirációs forrás pedig maradt a régi: a My Bloody Valentine, a Cure, a Dinosaur Jr., a Cocteau Twins, a Sonic Youth és a Pixies hatása megkérdőjelezhetetlen. A három gitár remekül harmonizál, és örömteli, hogy a frontember mellett Paula Kelley gitáros-énekesnő hangját is többször halljuk, ráadásul a záró monumentális T című tételt ők ketten duettben adják elő. A könnyed Lookout és a szintén lazára vett The Clientele-feldolgozás, a Policeman Getting Lost kivételével igencsak egységes az anyag, és a negyedik lemezre remélhetőleg nem kell majd megint évtizedeket várni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
