Példaként az amerikai Mastodont említhetnénk. A Georgia államból származó zenekar sikeresen tett népszerűvé egy progresszív, néhol sztóneres, néhol sludge-os hangzást, és hatásukra sokan vettek a kezükbe hangszert. Mások mellett így tett az edinburgh-i Victor Vicart, aki 2013-ban harmadmagával alapította meg a Frank Herbert sci-fije nyomán elnevezett Dvne (Dűne) zenekart.
2017-es debütáló lemezük, az Asheran rendkívül látványos sikereket aratott underground körökben, amit a még erősebb második lemez, az Etemen Ænka követett 2021-ben. Mostani, harmadik korongjuk pedig még annál is kiforrottabb és eredetibb lett, önismétlés nélkül tud újat mutatni saját stiláris keretein belül. A Voidkind olyan, mintha a műfaj afféle kiválóságai álltak volna össze örömzenélésre, mint a Karnivool, a Kylesa, és természetesen a Mastodon. Minden nehezebb, erőszakosabb vonalvezetésű dalra (Summa Blasphemia, Reliquiary, Sarmatae) jut egy légiesebb, éteribb szerzemény (Reaching for Telos, Plērōma), hogy a lemez végén a két világ egy tízperces opusban, a Cobalt Sun Necropolisban tetőzzön, amelyben szinte észrevétlenül váltják egymást a főbb motívumok és ritmusképletek.
Noha Dudley Tait dobjaira valamilyen okból hangtompítót tett a producer, a Voidkind így is elég húzós ahhoz, hogy ott legyen az év végi, legjobb lemezeket felsorakoztató metal listákon.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
