Visszhang: film

Egy világi nő

  • 2023. február 8.

Visszhang

Utcalánynak lenni is csak egy foglalkozás. Szolgáltatás, amiért a kuncsaft fizet. Ha elégedett, visszajár.

Ismerni kell a szakmai fogásokat, a piaci keresletet, s mivel ezt a tevékenységet is törvény szabályozza, méghozzá elég embertelen törvény, lehet összefogni a kollégákkal, büszkén utcára vonulni és jogokat követelni. Kiváltképp, hogy a lakókocsikban ügykezelő bevándorlók lenyomják az árakat. A film öntudatos hősét, Marie-t nemcsak a hatóságok, de egy viselkedészavaros kamasz fiú is sújtja, akinek sürgősen valami életcélt kell keresni, mielőtt elszívja nem kifejezetten briliáns agya maradékát is. Hogy az elit séfiskola tandíját előteremtse a Strasbourg kocsisorán otthonos szexproletár, függetlenségét (s büszkeségét) feladva az e téren liberálisabb német oldalon keres jobban fizető kuplerájt, vállalva annak minden, hogy is mondjam, munkahelyi konfliktusát: a középkorú szakembert szívességből alkalmazza a fiatalabb munkaerőket preferáló régi ismerős, és a perverz vendégeket is ki kell szolgálni. Amikor a szükséges pénz minden áldozat ellenére sem akar összejönni, Marie (a negyvenes éveire beérett, ezúttal is remeklő Laure Calamy) egyre kétségbeesettebb lépésekre szánja el magát.

Részben a méltatlanul alulértékelt Dolgozó lányok (Frédéric Fonteyne, Anna Paulicevich, 2020), részben az ugyancsak méltatlanul felülértékelt, sőt minden idők legjobb filmjének kikiáltott Jeanne Dielman… (Chantal Akerman, 1975) nyomdokain halad a történet. Szerencsére nem fullad felületes feminista kiáltványba, embereket látunk, és nem plakáton.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.