A szerző első prózakötetének felütése azonnal beránt abba a különös világba, amely bár tele van meglepetésekkel és furcsaságokkal, mégis érthetőnek és nagyon ismerősnek tűnik. Pedig nem kapunk választ a kérdéseinkre. Hiába érezzük úgy, hogy kezdjük megismerni Utókor lakóit és működését, próbáljuk elfogadni a Maradás Törvényeit („Sötétben nincs éneklés!”), valójában csak a megannyi apró utalás és elejtett asszociációs lehetőség hatására dereng elő emlékeinkből egy-egy mitológiai lény vagy mesehős története. A szöveg nem fedi fel saját logikáját, nem magyarázza meg a varázslatokat és csodákat, hiszen a befogadó emlékeivel és tapasztalataival lép játékba. Tulajdonképpen Orsi és a minótaurosz, Gyuri felnövéstörténetének is az a legfontosabb tapasztalata, hogy „tényleg minden ember külön világ”, a világok között pedig „nincs átjárás, még a varázslat sem képes rá”. Az alkotás, a teremtés viszont igen. Tele van a könyv művészettel és művészekkel: Ingrid „az emlékkészítés korai gyakorlatával”, az írással keresi meg a család kenyerét, Enhéduanna, az első név szerint ismert költő klónja pedig egy olyan alkotásra vár, amelytől végre „megreped a burok, és valaki közülünk egy lesz a mindenséggel”. Mindezek által ez a gyönyörű mese – Bedey Dorottya megfejtésre váró álomképeket idéző illusztrációival – izgalmas ars poeticává is válik. Térkép egy alkotó ember lelkének labirintusához.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
