Fischer Iván, aki két éve a tiszteletbeli vendégkarmesterük, Bartók Táncszvitjét vezényelte. Nagyszerű egységben a vonóskar, jól fújtak a fafúvósok, és még azok a pontatlanságok sem szegték a kedvünket, amelyeket egy ilyen kaliberű együttesnek ritkábban illene elkövetnie. De az est legszebb perceit a szintén Bartókot, a fiatalkori Hegedűversenyt játszó Kelemen Barnabás okozta.
Az ifjú zeneszerzőt még ifjabb szerelme, Geyer Stefi ihlette, az álmos szemű, kerek arcú hegedűs, akit fennkölt, tudálékos és udvariatlan levelekkel zaklatott, míg kosarat nem kapott. Két tételből áll a darab, az elérhetetlen kedves ideális és torz portréjából – de gyönyörű vagy, menj a fenébe! –; az elsőben Kelemen húzza maga után a zenekart, erős, mint egy gőzmozdony, de szárnyal, mint a madarak, csupa érzés és álom a játéka. A másodikban pedig annyi oldalát mutatja a groteszknek, hogy öröm hallgatni. Egyszerre villant virtuóz technikát, de mindent a közlendő érdekében, az utolsó ütemekben pedig pajkos bohócként grimaszol a zenekarra. Kevesen tudják ezt így eljátszani a világon. Ráadásként Bachot hallottunk, a d-moll sarabande-ot, annak is kincset ért minden másodperce.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
