Ezzel Alíz akkor szembesül, amikor a Városliget ősrégi nyárfáját, amely mellett nap mint nap elsétáltak a Dédivel, kivágják. Az évgyűrűk a szemük előtt örvénylenek, és képesek visszamesélni őket a letűnt időkbe. „Amikor a Dédi kislány volt, még nem volt telefon, internet és számítógép, ezért vagy egymillió könyvet elolvasott és fekete-fehér férfiakba volt szerelmes” – s látjuk a Dédit Rofusz Kinga remek, a szöveggel egyenértékű rajzain, fiatalon. Először 1896-ban járunk, az Ezredéves Kiállítás évében, a Liget felett léghajó lebeg. S innen már a Dédi és a dédpapa szerelmének regényes, csöppet sem fekete-fehér történetében vagyunk. De ez egy „diszkrét időörvény”, senki nem szédül bele a hiányba, viszont amikor csak akarnak, képesek ki-be járni az emlékek között. Eljutunk Alízékkal a műjégpályára, megnézzük a kiállított bálnát, és közben arról is nagyon sok mindent megtudunk, hogy mit érezhetett a Dédi a háború alatt, amikor a Ligetet tévedésből lőni kezdték. A könyv egyik legszebb jelenete a felszabadulás képe. Amikor a pincékből, óvóhelyekről feltántorgó túlélők körtáncba kezdenek az életet ünnepelve, s jelképes évgyűrűket képezve. Velük táncolnak a túlélő épületek is. „Örüljön, hogy maga csak a kalapját hagyta el, nekem a hidam nincs meg!” – veti oda az egyik pillér a kupoláját sirató Közlekedési Múzeumnak. Szerelmi vallomás ez a könyv a Ligethez. Nem csak gyerekeknek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
