A Last Man Dancing csupán a második albuma, és akárhogy nézzük, ez a majdnem tökéletes, funkban fürdő diszkólemez pályafutásának újabb csúcsa. Minden izzadság nélkül éri el, hogy aki hallja, táncra perdüljön tőle, teszi ezt kellő eleganciával, iróniával és jó kedéllyel. Sikere a helyes arányérzéknek köszönhető: Shears lépkedős basszusra és irgalmatlan dobalapokra (meg vérforraló szintimelódiákra) írott dalai pontosan addig tartanak, ameddig egy-egy téma fel tudja kelteni és ébren is tudja tartani a befogadó figyelmét. Semmi felesleges sallang, öncélú felvezető vagy elnyújtott finálé. Ráadásul hangi adottságai, amelyek oly jellegzetessé tették eredetileg New York-i (ám Nagy-Britanniában befutott) zenekarának repertoárját, itt is remekül érvényesülnek: hol egy Bowie-n és Brian Ferryn iskolázott art pop ikont, hol egy androgün diszkókirályt hallunk, aki könnyedén jártatja kezét a tánczenei daloskönyv lapjain. A kollaborációk is működnek: a diszkódíva (és szintén queer idol) Kylie Minogue-gal lemezre álmodott Voices elragadó, de az Amber Martin énekesnő hangjára és egy különösen súlyos funky basszusra íródott, rafinált, hideg szintifutamokkal megbolondított Devil Come Down the Dancefloor már maga az extázis. Elmondhatjuk, hogy máris megszületett az idei nyár egyik tökéletes soundtrackje, amely arra ítéltetett, hogy ezernyi diszkópultból szabaduljon a világra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
