A jogörökösök áldásával piacra dobott háromkorongos kiadványt hallva azonban úgy sejtjük, Norman túl szigorú volt önmagához. Az anyag legjobban várt részét a Trisztán és Izolda részletei teszik ki, a művész ugyanis soha nem énekelte színpadon, illetve nem rögzítette egészben az operát. A most hallható, Kurt Masurral és a lipcsei Gewandhausorchesterrel közös felvételeket részben a rossz hangulatú stúdióülések miatt tolta el magától, és ha olykor dekoncentráltnak is hangzik, a Thomas Moserrel közös duettje és a harmadik felvonásban hallható Liebestod kifejezetten eksztatikus és megindító. Richard Strauss Négy utolsó énekének kezdőszakasza valóban bizonytalanul indul, de annál szebben folytatódik, Wagner Wesendonck-dalok című ciklusában pedig a James Levine vezette Berlini Filharmonikusok is ragyogóan szól. A harmadik korongon három erős nőt hallunk – immár Seiji Ozawa és a Bostoni Szimfonikusok kíséretével. A Haydn-kantáta (Scena di Berenice) az énekesnő repertoárjának ismeretében igazi meglepetés, de eleganciája és egy kecsesen formált trilla ellenére is csak múló kaland, Berlioz hatásos dramaturgiájú lírai jelenetét, a Kleopátra halálát viszont kár lett volna dobozban hagyni. Britten utolsó műve, a Phaedra szerencsétlen lezárása a lemeznek: a pszeudomodern darab nem elég jó alkotás, és nem domborítja ki eléggé az előadó kvalitásait sem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
