Két első nagylemeze meglehetősen jól sikerült (N.A.P. North American Poetry, 2014; Who Me?, 2015), az indie-közönség pedig gyorsan szívébe zárta Wauters latin-amerikai elemekkel is tűzdelt, de inkább az amerikai alternatív hagyományokra építő, gyermeki lélekkel megírt dalait. A szerző azóta eléggé kiszámíthatatlan utakon jár: néha hónapokra eltűnik, máskor egy év alatt két albumot is megjelentet, hol Mac DeMarcóval készít közös dalt, hogy aztán érthetetlen posztokkal zavarja össze a rajongóit – ennek fényében az sem volt annyira meglepő, hogy tavaly, első magyarországi fellépése is eléggé felemásan sikerült.
A spanyol és angol nyelvű dalokat is tartalmazó Wandering Rebel kissé olyan, mint egy önsegítő könyv: az első számban Wauters azt üzeni magának, hogy ne veszítse el hitét a saját tehetségében, a címadó dal szabadversszerű szövegében pedig arról beszél, hogy mennyire megviseli a zenészlét bizonytalansága. Ez a keserűség nem hatja át az album egészét: a Milanesa al Pan eddigi legslágeresebb dala, a Modus Operandi emelkedett kamarapopos hangulata pedig kifejezetten szép. A Wandering Rebel emlékeztet Beck korai barkácslemezeire, és van ugyan néhány fejvakarásra késztető pillanat (például a rapbetéttel ellátott Bolero inkább vicces, mint jó), de azért alapvetően kellemesen telik el az új Wauters-album szűk félórája.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
