Így hát komolyan kell vennünk az olyan részleteket, mint a „hadd fogjam meg legalább a kezed, ha már / nem is kúrjuk ripityára azt a félreszerelt IKEA-s kanapét” vagy a „drága whiskyt veszek az olcsó lányoknak (ösztönkiélés az ösztöndíjból)”. A szerző meg sem próbálja eltávolítani magától verseinek beszélőjét. Sőt. A kötet egyetlen tétjeként a (fiatal) költői lét viszontagságainak szemléltetése tűnik fel, hiszen „én művészként akarom definiálni magam, mert nem hiszem el, hogy a műveim nélkül is szerethető vagyok”, egyébként pedig „egy Móricz Zsigmond-ösztöndíj mondjuk jól jönne”.
A költői babérokra törő ifjú vidéki srác romantikus és kevésbé romantikus kapcsolatain való merengését egy mitológiai kitérőn kívül két rövidke ciklus szakítja csak meg. A Nincs miért szobrot állítani alkalmi versei egyértelműen a kötet legerőteljesebb darabjai. A Könyvégetés című ciklus intertextuális játékai ugyancsak ígéretesen indulnak, de a modern és a kortárs magyar líra irányába tett – egészen kreatív – újra- és átírási gesztus élményszerűségét jócskán visszafogja a hosszú lábjegyzet, amelyből mi, olvasók eligazítást kapunk a megfelelő olvasásmódot illetően. Talán jobban kellene bízni: a lírai énnek önmagában, a szerzőnek pedig az olvasóiban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
