Visszhang

A Monarchia utolsó évtizedei egészen különös, kalandos életű alakokat termeltek ki.

„De jó, hogy visszahívtál, Dustin. Olyan régen hallottam a hangodat.”

Jövőre ünnepli negyven­éves jubileumát a szerethetően esetlen, zajos gitárzenét játszó Yo La Tengo.

Horgas Ádám látványos, összművészeti erőket megmozgató előadását 2020-ban mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház.

Vannak kém­thrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.

A New York-i énekesnő nem újonc a furapop szcénában.

A show, ami a 70-es évekről szólt a 90-es években, de nálunk csak a 10-es évektől szerzett nagyobb figyelmet, most folytatást kapott.

Mivel az utóbbi évtizedben az amerikai indie-rock duó mindkét tagja meglehetősen elfoglalt volt más zenekarokkal, meglepő volt a hír, hogy tíz év lemezszünet után visszatérnek.

Az átverős filmek alapszabálya szerint senki és semmi sem az, aminek látszik.

Valószínűleg nincs olyan cikk az Inhalerrel kapcsolatban, amely ne említené meg, hogy a zenekar frontemberének az édesapja Bono (ezzel most mi is teljesítettük kötelességünket), és akitől tényleg nehéz elvonatkoztatni.

Ha mindenki bűnös, nincs aki ítéljen, hallja az érces férfihangot a Szabadi bácsi már nem él című novellában a kórházi ágyban fekvő kiszolgáltatott öregember.

Furcsa egy album: a japán származású skót klasszikus gitáros ezúttal félrerakta a nejlonhúros hangszert, és fekete Fender Stratocastert vett a kezébe...

Amióta könnyű kamerák és mobiltelefonok állnak rendelkezésére akármelyik hétköznapi embernek, nem maradhat rejtve semmi.

„Nem fér a seggem a játszótéri hintába” – ismételgeti makacsul a szinkopált bluesdallamot Röhrig Géza, de ezután már nem zenél, csak felolvas.