Visszhang: koncert

Kevin Morby

Visszhang

Először akkor hallottunk róla, amikor az előző évtized elején jó kis indie-folk lemezeket adott ki brooklyni csapatával, a Woodsszal.

De Morby 2013-ban kivált – nyilván többre vágyott a basszusgitárosi szerepkörnél –, és még ugyanabban az évben kiadta első saját albumát. Hamar kiderült róla, hogy az új évezred egyik legtehetségesebb énekes-dalszerzőjéről van szó, akinek orgánuma gyakran idézi Bob Dylan nazális énekstílusát. Jelenleg nyolc szólólemeznél tart, ha a tavalyi This Is a Photograph-et kísérő, az idén kiadott More Photographs-t is beleszámoljuk, és egyik munkája jobb, mint a másik. Már tavaly eljött volna hozzánk, de az a koncert még elmaradt, most viszont pótolta a mulasztást, és hetedmagával lépett fel a majdnem telt házas Akvárium KisHall színpadán. Társai egytől egyig kiváló zenészek, akik közül kiemelkedik az előzenekari posztot is betöltő Macie Stewart. Ő nemcsak hegedül, hanem énekel is – a Bittersweet Tennessee című dalban hibátlanul pótolja az eredeti változatban hallható Erin Rae-t. Morby először jár Magyarországon, mégis lemezbemutató koncertet tart: a két Photograph-albumról összesen kilenc dal csendül fel, többségük a buli első felében. A hangulat egyre emelkedettebb, főleg amikor jönnek a régebbi szerzemények is, a mikrofonállványra erősített rózsák szirmai pedig egy idő után a közönség soraiban kötnek ki. A csúcs­pont természetesen a koncertet záró, monumentális hosszúságú Harlem River, és bármennyire sziruposnak hangzik is, az utolsó hang elhalkulását követően az ember ismét Kevin Morby-koncertre akar menni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.