Visszhang

Ki ne játszott volna – seprűnyéllel imitálva a lézerkardot – jediset gyerekkorában?

Az, hogy három jazzkonzis srác még nagylemezt sem megjelentető posztrock/poszt­metál zenekara évek után összeáll egy koncertre és megtölti a Turbina 450 fős nagytermét, nem olyan dolog, amire számítana az ember.

Nathan Fielder eddig főként a valóság határaival flörtölő agyament dokureality műfajában utazott, de legújabb (meta)fikciójával egészen új mélységekbe és magasságokba lép.

Három szonáta szerepel az albumon.

A film gagyi komédiának indul, majd váratlan fordulattal éjsötét társadalmi szatíra alakját ölti, hogy aztán mégiscsak egy vígjátéki zárlattal kenje el a végigvinni nem mert gondolatát.

Nem tudok a közelmúltból példát arra, hogy egy jazzegyüttesnek ráadáskoncertet kellett adnia, hiszen a Budapest Jazz Club világsztárjai eleve két hosszabb, de külön árusított félidőre szerződnek.

Talán az ötvenes években vagyunk, talán az amerikai Közép-Nyugaton.

A brit hiphop a millennium környékén kezdett el egyenesbe jönni, és ebben nagy szerepe volt a The Streets mögött álló Mike Skinnernek.

Mijazaki Hajao egész életművén végigvonul a veszteség és a gyermekkorral járó szorongások témája.

A hegedűsök ügyeletes hipsztere úgy néz ki, mint egy jugó rocksztár, tetoválásai vannak, gyanús kirándulásai tévés tehetségkutatókba, de ahogy játszik, abban nincs hiba.

John Woo húsz éve, A felejtés bére óta nem rendezett filmet a tengerentúlon.

A rövid, ám rendkívül tömör és koncentrált kötet verseiben nyomon követhetjük, ahogy az ösztönösség fokozatosan alakul át tudatos és határozott cselekvéssé

A nyugdíjas sör­gyári munkás életrutinokon alapuló nyugalmát (örökké valamit suvickoló feleséggel, a napi újságig terjedő horizonttal, mélyre temetett érzelmekkel) egy levél zavarja meg.

A hírek arról szólnak, hogy hamarosan elfogadnak egy melegellenes törvényt, mely megtiltaná a homoszexualitás hirdetését, jelentsen ez bármit is.