A színpadon is végig csak a három erős nőalakot látjuk, Pénelopét (Varga Gabriella), Helenét (Orbán Nelli) és a szolgálólányokat (Bajkó Edina). Ravasz a látvány: a három, csupa ezüstbe és aranyba öltözött, ragyogó szépség (jelmez: Németh Anikó) ül a közönség felé néző trónusán. A hadészban vagyunk, ott emlékeznek vissza szenvedéseikre. Aztán előbb a székek, majd a padló is forogni kezd, fiókok nyílnak, titkok bukkannak elő. Vissza az életbe, az emlékekbe, a szavak másik oldalára kerülünk.
Balázs Zoltán rendezése feszegeti a műfaji kereteket. A monológokat előbb énekbeszéd, majd dalok színesítik, hárfa és basszusgitár vagy playback kísérettel (zeneszerző/zenei vezető: Kovács Adrián). Mi a hűség? Mi a szenvedély és mi a bűntudat? Mit ér a szépség, és hogyan írjuk át a saját múltunkat akár öntudatlanul is? Az eredeti szöveget érzékenyen egészítik ki mai betétek és kiszólások („Te, Pénelopé, úgy nézel ki, mintha egy házi áldásról léptél volna le!”), a humor éppúgy része ennek a rendhagyó produkciónak, mint az emelkedettség. Az előadás csupa metafora és érzékletes kép. „Annyit sírtam, hogy szinte folyóvá váltam” – mondja Pénelopé. A darab érzékenyen, a mindent elnyelő tenger képét megidézve nyúl az Odüsszeusz és Télemakhosz legyilkolta tizenkét szobalány történetéhez is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
