Robert Schwentke fejezete viszont meglehetősen vékony lenne benne, hisz’ alig köti valami Európához. Los Angelesben járt filmiskolába, két alig ismert német mozi után pedig szinte rögtön Hollywoodba katapultált, ahol lassan két évtizede gyártja a tipikus, B vonalas stúdiófilmeket a Légcsavartól kezdve A beavatott-sorozatig. 2017-es Der Hauptmann című háborús mozija után most a Senecával tért vissza az öreg kontinensre. Erről már első látásra lerí, hogy nemcsak szerelemprojekt, de az a fajta film, mely azt lenne hivatott bemutatni, hogy alkotójából az amerikai blődlik ellenére sem veszett ám ki a művészi hajlam és az európai vér.
A Seneca az ókori filozófus életének utolsó felvonását mutatja be: Nero tanítójaként és tanácsadójaként dolgozik, aki azonban hamarosan száműzi és ráparancsol, hogy kövessen el öngyilkosságot. A véreskezű császár Tom Xander alakításában elkényeztetett, de még nem teljesen őrült fiatalként jelenik meg, míg John Malkovich bölcselkedője úgy botladozik végig a filmen, mintha maga sem tudná, mi dolga ott. Könnyű együttérezni vele: az eklektikus moziban Schwentke ezer ötletet dobál a vászonra: Nerónak tetkója, napszemüvege és gitárja van, Seneca gondolatai pedig hol monológok, hol színdarabjának adaptációja képében jelennek meg. Mindez azonban sehogy sem akar egyetlen, koherens egésszé összeállni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
