A világ végén. Ott áll a ház, amelyben az élete sikertelenségébe keseredett öreg balek és szellemileg kissé sérültnek tűnő lánya, a falu számkivetettjei élnek. Az apa banális halált hal: részegen lezuhan a lépcsőn, s mivel adósságon kívül egyéb nem marad utána, a ház a banké, árverezés lesz, ha majd a lány eltemette őt a távoli városban, ahol egy idejekorán megvásárolt sírhely van. Közöny, a táj távlatainak ellentmondó beszűkült emberi horizontok mindenfelé – ezt tapasztalja a lány (valószínűleg élete első) útja során. Aztán egy fiú felveszi a biciklijére, együtt szaladnak a vihar elől, érdeklődik iránta, kíváncsi kis életére, hisz neki is olyan van. Még csak meg sem érintik egymást e két nap alatt, s el kell válni, ám a közelség, amit megtapasztalnak, erőt ad nekik, hogy megváltoztassák az életüket. Igen, végül kiderül: ez egy szerelmes film.
Marian Matthias kifejezetten festői filmmel debütál. Egyes beállításai konkrétan is Edward Hoppert idézik, bár a tónus jóval sötétebb és csak egy kicsit modoros. A dramaturgiai csúcspontokat nem is látjuk. A háztartás vezetésének rituálisan ismétlődő történései és a lánynak a menekülés igényét megjelenítő mezei rohanásai tagolják a filmet. A hármas szerkezet (otthon, máshol, otthon) tárja fel ugyanazon elemek rejtett értelmét: a felmosás, a szalonna pirítása a reggelihez baljós allegóriájává válik a generációk során át örök áldozatként elpergetett életnek, amelyből végül van ereje kilépni a nem is annyira sérült lánynak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
