Hollywood először 1995-ben próbálkozott vele, a négy évadot megélt sorozat után két évtizedet kellett várni az első filmadaptációra. Az sem rengette meg a világot, de elműködött, mert tiszteletben tartotta a zsáner egyik alapszabályát: szabad viccesnek lenni – Jack Blackkel a főszerepben amúgy is könnyen megy az ilyesmi. A családinak bélyegzett rémisztgetések az Addams Familytől kezdve a Hókusz pókuszon át a Wednesdayig ugyanis mind elsősorban öniróniával és humorral igyekeznek oldani a feszültséget.
Nos, mindez az új Libabőr-sorozatból teljesen hiányzik, még annak ellenére is, hogy pont az a Rob Letterman áll mögötte, aki a 2015-ös filmet készítette. A show ehelyett olyan elődök nyomdokain lépked, mint a Riverdale, a Slasher vagy a Scream Queen: gyönyörű, ám üres fiatalok töltik be a képernyőt, és úgy viselkednek, mintha életükben nem láttak volna horrorfilmet. Egy kísértetház nyugalmát megbolygatva természetfeletti erőket szabadítanak kisvárosukra, amelyek legyőzéséhez minden egymás iránt táplált rokon- és ellenszenvüket félre kell tenniük. Az epizódokban Stine egy-egy jellegzetes alakja vagy története köszön vissza. Sehol nincs viszont az íróra jellemző önirónia: ő is, mi is tudjuk, hogy mindezt ezerszer láttuk-olvastuk már.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
