Madeline Miller vagy Natalie Haynes az elmúlt években magyarul is megjelenő bestsellerei viszont már arról tanúskodnak, hogy a könyvpiac azóta felfedezte, milyen üzleti lehetőségeket rejt az olümposzi hősnők történeteinek újramesélése.
Margaret Atwood idén újranyomott könyvében a leleményes Odüsszeusz helyett feleségére, Pénelopéra irányítja az olvasó figyelmét, aki húsz éven át várt a férjére, és nappal szőtte, éjjel visszabontotta apósa halotti leplét. A feleség a holtak birodalmából beszél, hiszen, miként az első mondatban állítja, most, hogy meghalt, már mindent tudhat. Azt is, hogy Odüsszeusz igazságtalanul koncolta fel tizenkét szolgálólányát, meg azt is, hogy ez a tizenkét szűz mégiscsak a holdhónapokat szimbolizálja. De nem lehetne mégis valódi húsként és vérként gondolni rájuk? – teszi fel az egyszerű kérdést az írónő, aki egyébként nem erőlteti rá a feminista nézőpontot az olvasóra, ám biztos tollal, esetenként humorral ébreszt rokonszenvet a történelmet megszenvedő nők iránt. A 2012-ben elhunyt Géher István néhány helyütt javított, máskülönben gördülékeny és igényes fordítását most is élmény olvasni. A női szemszögű parafrázisok divatja korántsem csengett le, s bizonyára sokan várjuk a „hungarofeminista” leágazását, Emese, Sarolt, Gizella történetét. S ha már a Csodaszarvas virít Buda főterének mentén, illene tisztázni azt is, hogy a magyar nép ősi eredetmondája is a nőrablás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
