Eddig csak az egykor harmadiknak nevezett világ országait érte el, de most Franciaország felé tart. A pánik kitör, az emberek menekülnének, de csak egymást akadályozzák, és amikor lezúdul az égi sav, mintegy büntetéseként élettereink elpocsékolásának, megszűnik a minimális szolidaritás is, mert aki máson segít, az magát és a családját veszélyezteti. A család a kulcsfogalom ebben a mélyebb összefüggések megközelítésére alkalmas disztópiából némileg következetlen katasztrófafilmmé egyszerűsödő történetben. Az indulatkezelési problémákkal küzdő munkásember és elvált felesége közös gyermeküket mentenék az erdőszéli bentlakásos iskolából (hogy miből telik a főnöke péppé verése miatt nemcsak elbocsátott, de rendőri felügyelet alá is helyezett szakinak az elit intézményre, azt borítsa jótékony homály), ám éppen lovas túrára vitték a kollégistákat az ezek szerint nemhogy a világ dolgairól, de az időjárásról sem tájékozódó tanáraik, akik azonban nem mulasztják el begyűjteni a mobiltelefonokat, hogy semmi se zavarja a kirándulást. Na, akkor itt meg is állhatunk. Az horrorfilmes klisé, hogy (a későbbiekben lemészárolandó) a hősök nem veszik észre a nyilvánvaló veszélyt, és bemennek az erdő közepén álló, elhagyott házba, beszállnak a furcsa mosolyú férfi kocsijába, aki a hátsó ülésen egy véres baltát tart stb. Itt pontosan ez a dramaturgia: belekeveredni valami előre láthatóan halálos szituációba, aztán menekülni belőle. Klímaszólamok ide, társadalomkritika (szerűség) oda, csak ennyi van a filmben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
