Akár távcsővel, akár szabad szemmel bámulunk a csillagos égre, jó tudni, hogy az év mely hónapjában hol és mikor találjuk meg a szemünknek oly kedves bolygókat: az évkönyv tanúsága szerint a Jupitert még este, a Vénuszt meg hajnalban érdemes keresni az égen, de tavasz derekára mindkettő belevész majd a Nap fényébe. Hogy azután nyáron immár fordított szereposztásban bukkanjanak fel, s idővel mind jobban dominálják az eget – az év vége felé haladva a mind fényesebb, feltűnő vörösen ragyogó Marssal kiegészülve.
De a csillagászati évkönyv nem csupán a rövid tudománytörténeti bejegyzésekkel teljes kalendáriumi szekció, esetleg a Nap és a Hold pályaadatai miatt forgatható haszonnal. Ott vannak még a remek tanulmányok is, közülük kettő tárgya a reneszánsz közép-európai csillagászat. Csaba György Gábor új fordításában kapjuk meg Nicolaus Copernicus a maga korában (16. század eleje) szinte „szamizdatban” terjedő Rövid feljegyzés az égi mozgások elméletéről című munkáját. Zsoldos Endre tanulmányából pedig kiderül, hogy az 1572-ben, a Cassiopeia csillagképben feltűnt fényes új csillag (azaz szupernóva) kapcsán az egyik legérdekesebb, máig vitatott elemzés a jórészt elfeledett (illetve csak asztrológusként emlegetett) cseh csillagásztól, Cyprianus Leovitiustól származik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
