A versek aprólékos részletességgel számolnak be arról, hogy mit is lát, összegzik és vizsgálják a darabjaira bontott, majd az átszínezett mozaikokból újrakonstruált valóságot. A beszélő egy pillanatig sem próbálja a rezignált kívülálló látszatát kelteni, sőt, időről időre önmagát is a reflexió tárgyává teszi: „figyelted az embereket, / elmentetted a képeket a felhőbe a fejedben, / aztán megpróbáltad leírni őket, / ezzel telt az életed”.
A szövegek az irodalom és a költészet működésére, az alkotás, de még inkább a termelés közegére is rátekintenek, igen kritikusan. Például a Traumafeldolgozó Gyár dolgozóira, akik „terhük letették, immár sikeresek is, / ott a borítón a nevük, a kettő közé / préselve ők maguk”. E szólamok kiábrándultságát azonban ellensúlyozza a távolságtartás, szemlélődés és a részvétel szférái közötti kitartó ingázás, ami a saját „egészségtelen zsenitudatával” és az imposztorszindrómával is szembesíti a lírai ént. A beszélő pozíciójának változásai ügyesen megsegítik a szemlélt és szemléltetett, elsőre távolinak tűnő világok egymásra olvasását, ami kiemelt tétje e kötetnek. A népdalparafrázisok és a rapszöveg-imitációk ugyanis kizárólag egymás tükrében válnak értelmezhetővé, akárcsak a rajzfilmek, képregények és a világpolitika egymásnak feszülő konfliktusai.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
