Visszhang: lemez

Panda Bear: Sinister Grift

Visszhang

Két éve járt először Panda Bear (Noah Benjamin Lennox) Budapesten, akkor Sonic Boommal közös nagylemezüket mutatták be a Magyar Zene Házában.

A kifejezetten jó visszhangot kapó Reset című album erősen az ötvenes–hatvanas évek zenéjéből táplálkozott, készítése közben korabeli hangmintákat is felhasználtak az alkotók. A jó ideje Portugáliában élő Panda Bear azóta sem unatkozott, kiadott egy anyagot legismertebb formációjával, a kísérleti popzenét csúcsra járató Animal Collective-vel, és közben nekiállt a nyolcadik szólólemezének is. A kiindulópont ezúttal is a nosztalgia újraértelmezése volt.

Az Animal Collective-os társakkal kalákában készült Sinister Grift valahol a Reset folytatásának is tekinthető: az első néhány dalt le­uralják a Beach Boys-os vokálharmóniák, az enyhén reggae-s hangulatok, és az első blikkre hagyományosnak tűnő, de valójában jóval rafináltabb, széteffektelt hangszerelések. Aztán az album a közepe után olyasfajta váratlan fordulatot vesz, mint az 1998-as Pleasantville című film második fele. A kellemesnek tűnő, önfeledt időutazás egyre sötétebb tónusú lesz, a Sinister Grift utolsó számaiban a tempó és a lüktetés szinte teljesen eltűnik, és aztán csak a záró, Cindy Lee-vel közösen jegyzett Defense-ben tér vissza. Az egymástól erősen elkülönülő A és B oldal viszont szerencsére nem dolgozik egymás ellen, így a Sinister Grift magabiztosan kalauzolja végig a hallgatót Panda Bear tengerparti homokkal, szirupos dallamokkal és kozmikus melankóliával teli világán.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.