Szarka Károly első regényének hőse nem épp egy kiköpött, jól fésült Vergilius. Két pofára tömi a sütit sörrel, és ha épp egy temetőben fárad el, „leülök pihenni az egyik sírra”, mondja. Ki ne akarna vele tartani? A call center, a maga munkaállomásnak nevezett bugyraival, ahonnan a Fecske nevű főhős-narrátor utóbb munkanélkülivé szabadul, végül is nem a pokol. A pokol az ismétlődés. E munkahely infantilizáló, kiszámítható világa. Fecskét is csak a humor menti ki az unalomból. Meg talán a nők: Madléna, Üdvöske, Jusztina. Épkézláb szerelmi történetek helyett azonban ők is inkább Fecske bizonytalan kötődési mintázatait domborítják ki.
A call center monotonitása, a (már-már Jerofejevet vagy Bukowskit is megszégyenítő) piamennyiség és az állandóan felidézett álmok együtt mégsem nyomasztó, hanem lebegő, indie filmes hangulatú regényt eredményeznek. Hipszteres, drámai cselekmény nélküli, de nem művészregényt, amelyben előkelő merítést kapunk a magyar popzenéből, a Tankcsapdától a Ricsárdgírig.
Talán az Üdvöske nevű kolléga az, akinek szemén keresztül Fecske, egy fél oldal erejéig mindenestül szimpatikussá válik, de belőle sem lesz egy Beatrice. Hősünk így is eljut végül a legfontosabb önismereti felismeréshez: hogy igenis vannak távlatok. Ne olvassa el a könyvet, aki nem volt még profi önsajnáló vagy nem érti a tréfát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
