Vagy ők sem hiszik, csak olyan jó érzés számon kérni mások helytelen szóhasználatát. Ebben a jórészt valódi fogyatékosokkal (jaj, nem! inkább fogyatékkal élőkkel) készült, és a politikai korrektséget messze kerülő, sőt abból gúnyt is űző filmben még el is magyarázza egy Down-szindrómás szereplő, hogy hogyan kell fogyinak látszani. Hallgatósága egy szökésben lévő rabló, aki különböző érintettségű szellemi fogyatékosokkal nyaral egy hegyi házban, ott bujkál, de csak a konduktorok hiszik el, hogy ő is az, s hogy apja-bűntársa meg az ápolója. Kénytelen-kelletlen játsszák szerepüket, ám lassanként kezdik felvenni a csupa életöröm társaság életritmusát, a szőrösszívű és cinikus apa, mint konduktor valósággal barátságot köt egy napjait Cristiano Ronaldo mezében és valenciájában töltő fiatalemberrel, míg a rablószakmához kevés tehetséget mutató fia a csinos konduktornőhöz kerülne közelebb, csak nehéz úgy udvarolni, ha a nő mindig afelől érdeklődik elsőként, hogy sikerült-e nem beszarni.
Artus, az ismert komikus nem markol sokat, de azt élvezetesen tálalja. Magát rendezi, meg még egy pár hivatásos színészt, a többiek önmagukat adják, és gyanítom, hogy a forgatókönyvbe is besegítettek egy-két ötlettel. Az alkotás emel fel, nem a finomkodó sajnálkozás. A filmet a legjobb első film César-díjára jelölték.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
