2019-ben viszont gyorsított üzemmódba kapcsolt: azóta már a negyedik lemezüket adják ki, és még egy karrierösszegző dokumentumfilm is készült róluk. Az Ohio Players című új albumot arról a funkzenekarról nevezték el, amely a hetvenes években aratta a legnagyobb sikereit. A produceri szerepkör ezúttal a japán származású amerikai Dan The Automatornek jutott, aki dolgozott már a Gorillazzal és a Kasabiannel is. Három dalban közreműködik (társszerzőként is) Noel Gallagher, a fő kollaborátor azonban Beck – szinte az egész Ohio Players olyan hatást kelt, mintha az a Beck-lemez lenne, amelyet tőle majd’ tíz éve hiábavalóan várunk.
Ami a dalokat illeti, a This Is Nowhere annak ellenére élvezetes, hogy a „nowhere” szó 35-ször hangzik el benne, a Don’t Let Me Go jóval glamúrosabb, mint bármi, amit a Black Keys eddig csinált, a Beautiful People (Stay High) pedig az együttes eddigi legnagyobb slágere a Lonely Boy óta. Még csak a harmadik számnál tartunk, és a színvonal ezután sem ül le. Az On the Game-ben ringós üzemmódban dobol Carney (nem csoda, hiszen ez az egyik Gallegher-dal), az Only Love Mattersben a grúvok viszik a prímet, a You’ll Play színtiszta Motown-hangzás, a Read ’em and Weep meg simán lehetne egy Tarantino-film betétdala. Az egyetlen negatívum Juicy J rapbetétje a Paper Crownban, de attól ez még simán az év egyik legjobb albuma. Meglehetősen kevés példa van arra, hogy valaki a tizenkettedik lemezével érje el kreativitása csúcsát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
