Visszhang: koncert

The Manhattan Transfer

Visszhang

Az ötvenéves vokálkvartett búcsúturnéjának utolsó európai koncertjét Budapesten adta, meg is könnyezték a szűnni nem akaró vastapsot az első ráadás előtt.

Az 1969-es első formáció után 1972-ben átalakított együttesben már helyet kapó két tag, Janis Siegel és Alan Paul végigcsinálta a fél évszázadot, s bár a zenélést ugyanúgy élvezik és világszínvonalon is művelik, a cipekedésből, ahogy Paul elmondta, már nem kérnek. Az együttes alapító-vezetője, Tim Hau­ser kilenc éve elhunyt, basszus­szólamát Trist Curless vette át, zökkenőmentesen. Cheryl Bentyne szoprán és Siegel hangja ugyanúgy csillog, Paul viszont inkább alakításaival, mozgásával tűnt ki, a magasabb regiszterben kicsit csúszkált (de ez régen is előfordult). Ötven év színpadi és zenei tapasztalatát egy nagyjából kronologikus repertoár keresztmetszetén mutatták meg. Az odaadás és a fantasztikus, kitartóan jó ízlés mellett sosem vették magukat túl komolyan, mindig tudtak ironikusan biggyeszteni a nosztalgiára vagy egy új táncdivatra. De a rá­adásban elhangzott slágerük, a Chanson d’amour (1977) óta ez közismert. Szövegben és a jazzszólók vokalizálásában (főleg Jon Hendricksszel dolgoztak), hangszerelésben, intenzív színpadi jelenlétben, a vokálegyüttesek számára máig az etalont jelentik. A stílusosságot (annak ellenére, hogy püfölte rendesen a Steinway-t), az összefogottságot, a hangszerelések hatásos formába öntését az együttes 1979 óta állandó zenei vezetőjének, a most egy rutinos kvartett éléről irányító Yaron Gershovskynak köszönheti.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.