Az 1969-es első formáció után 1972-ben átalakított együttesben már helyet kapó két tag, Janis Siegel és Alan Paul végigcsinálta a fél évszázadot, s bár a zenélést ugyanúgy élvezik és világszínvonalon is művelik, a cipekedésből, ahogy Paul elmondta, már nem kérnek. Az együttes alapító-vezetője, Tim Hauser kilenc éve elhunyt, basszusszólamát Trist Curless vette át, zökkenőmentesen. Cheryl Bentyne szoprán és Siegel hangja ugyanúgy csillog, Paul viszont inkább alakításaival, mozgásával tűnt ki, a magasabb regiszterben kicsit csúszkált (de ez régen is előfordult). Ötven év színpadi és zenei tapasztalatát egy nagyjából kronologikus repertoár keresztmetszetén mutatták meg. Az odaadás és a fantasztikus, kitartóan jó ízlés mellett sosem vették magukat túl komolyan, mindig tudtak ironikusan biggyeszteni a nosztalgiára vagy egy új táncdivatra. De a ráadásban elhangzott slágerük, a Chanson d’amour (1977) óta ez közismert. Szövegben és a jazzszólók vokalizálásában (főleg Jon Hendricksszel dolgoztak), hangszerelésben, intenzív színpadi jelenlétben, a vokálegyüttesek számára máig az etalont jelentik. A stílusosságot (annak ellenére, hogy püfölte rendesen a Steinway-t), az összefogottságot, a hangszerelések hatásos formába öntését az együttes 1979 óta állandó zenei vezetőjének, a most egy rutinos kvartett éléről irányító Yaron Gershovskynak köszönheti.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
