Visszhang: lemez

Wagner: Parsifal

Visszhang

Kirill Szerebrennyikov rendező megosztó produkciójában egy orosz büntetés-végrehajtási központba száműzte a Grál-lovagot...

...így emlékeztetve saját, négy évvel korábban történt letartóztatására és bebörtönzésére, és bár a bécsi Staats­oper előadása kapott hideget-meleget 2021-ben, senki nem vitatta, hogy zenei minőségét tekintve elsőrendű volt. Most megjelent hangzó formában is, amelyen nem sok nyomát halljuk Szerebrennyikov ténykedésének: annak, hogy Amfortas önmagára veszélyes disszidensként, Kundry újság­íróként, Klingsor laptulajdonosként, maga Parsifal pedig bebörtönzöttként jelent meg a színen színpadi másával együtt.

Sokkal érdekesebb lehet a hallgató számára, hogy bár a négyes albumot elsősorban Jonas Kaufmann nevével kívánja eladni a ki­adó, a német tenor alakítása a legkevésbé meggyőző. Persze szépen énekel, de nem átütő az alsó regiszterben. És hogy ez a hang egy megszeppent, izgága fiatalhoz tartozna, aki meglőtte a védtelen hattyút? Ludovic Tézier sokkal hitelesebb a kétségbeesett, zaklatott Amfortas szerepében, ahogy a nemes Gurnemanz szerepe is test­hez­álló Georg Zeppenfeld számára. De az első Wagner-szerepében debütáló 47 éves lett mezzoszoprán, Elīna Garanča az, aki valódi meglepetést okoz: Kundry az ő előadásában konfliktusok között őrlődő, rejtélyes alak, kifejező drámai erővel. A Staatsoper kórusát és zenekarát Philippe Jordan vezényli, nagy hévvel, kevesebb lírai érzékenységgel. Mindent összevéve elsőrendű Parsifal-előadásról beszélünk, amely évtizedes távlatban is a legjobb felvételekhez mérhető.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.