Azonban hiába dolgozták végig az évtized első felét, hat év alatt négy albumot megjelentetve, a remélt őrségváltás elmaradt, a punk élvonala ugyanolyan retrográd lemezeket készít, a White Lung pedig inkább üde színfolttá szelídült hipergyors dalaival, kaotikus gitártémáival és Mish Barber-Way énekesnő kiabálásával. A 2016-os Paradise után a lendület megtört, Barber-Way-nek gyermeke született, a Penthouse magazin (!) szerkesztője lett, a zenekar évekig nem koncertezett, így nem volt nagy meglepetés, amikor tavaly bejelentették, hogy a Premonition a White Lung utolsó lemeze.
Nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik az új albumból: a korábbi stílusjegyek alig változtak, a dalok sem lassultak, Kenneth William ezúttal is kifejezetten innovatívan gitározik, mégis erőtlennek tűnik a korábbiakhoz képest. A Premonition öt éven keresztül készült, a felvételek többször félbeszakadtak, és talán ebből is adódik, hogy a korábbiakhoz képest sterilebbnek, mesterkéltebbnek tűnik a hangzás. Ami igazodik a mostani posztpunkdivathoz, de nem áll annyira jól a zenekarnak. Pár év múlva valószínűleg nem ez a kissé felemás, félszívvel készült lemez fog eszünkbe jutni a White Lungról, bár a hőskort valamelyest ez is megidézi, de a 2014-es Deep Fantasy sokkal inkább igazságot szolgáltat a zenekarnak, mint ez az album.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
