Eugène Ysaÿe növendéke volt az a Jascha Brodsky is, aki jóval később, 83 éves korától hét éven át Hilary Hahn mestere volt. Az egykor csodagyerekként indult amerikai hegedűművésznő új felvétele saját lemezei közül is kiemelkedik. Atletikus virtuozitása, gazdag, pulzáló hangszíne és természetes énekmódja tökéletesen szolgálja a műveket. Az Ysaÿe hegedűzenéhez elengedhetetlen technika sem hiányzik: az egyik húron tremoló, a másikon üveghang, hullámzó arpeggiók, a pianissimótól a fortissimóig lendülő dinamikus ingák, tömött akkordok, olykor pedig Bach nemesen egyszerű stílusát idézi meg, aki nélkül elképzelhetetlen a szóló hegedűzene története. Az albumot nyitó g-moll szonáta technikailag különösen komoly kihívás, a második, négytételes a-moll darab pedig a Dies irae-t idéző motívummal és az obszesszíven ismétlődő végzettémákkal a hallgatót is megdolgoztatja. Az ötödik, G-dúr szonáta L’Aurore tételében csendes napfelkeltét észlelünk, ébredő madárcsicsergést és hevülő levegőt. Az utolsó, mindössze egy tételből álló hatodik szonáta emlékeztet leginkább a Paganini-féle hegedűtradícióra. Hahn szinte heifetzi szívóssággal lát neki, egyedül a habaneraszakaszban hajlik némi lezser könnyedségre. Sok remek hegedűsünk van, de Hilary Hahn közöttük is képes sztenderdet teremteni, pedig a Ysaÿe-ciklusban olyanokkal „versenyez”, mint James Ehnes, Leonidas Kavakos és Julia Fischer.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
