Zappa

Egy kiemelkedő életművet létrehozó alkotó portréfilmjét mint filmet, sosem a mű teszi figyelemre érdemessé, hanem az élet.

Vagy – optimális esetben – a kettő egymásra hatásának, netán egységének felmutatása. Frank Zappa életeseményeinek archív felvételekkel bőven megtámogatott ismertetése, alkotótársainak, kritikusainak elragadtatott, özvegyének érzelmes és megbocsátó beszámolói, illetve magának Zappának beidézett interjúfelvételei – vagyis Alex Winter (A showbiznisz gyermekei) dokumentumfilmje – nem kínál(nak) efféle nézőpontot.

A film végén egy kivételesen tehetséges, provokatív, sokoldalú és termékeny alkotó (a hagyatékból is 53 nagylemezt állítottak össze) képe rajzolódik ki: hitelesen – a leg­eredetibb zeneszerzők közé tartozó Zappa valódi művész volt a sok híresség között. De ezt eddig is tudtuk. Magánéletének körbecélozgatása sem tartogat meglepetéseket: az önmegtartóztatás nem egy sztár­tulajdonság. Az is érthető, hogy Zappa kortárs zeneszerzői jelentőségét igyekeznek bizonygatni, végül is fia a producer. Viszont a rendező unos-untalan gyors (ám sokáig tartó), és jóindulatúan asszociatívnak nevezhető montázsokkal óhajtja érzékeltetni az alkotó energiák tobzódását. A nézői agy az első néhány alkalommal még ösztönösen jelentést tulajdonít az egymásra hányt B filmes, bábfilmes, híradós kép­koc­kák­nak, családi és koncertfelvételek fragmentumainak, aztán idegesíteni kezdi a mechanikusan alkalmazott látóideg-bombázás, végül ráun, felismerve, hogy az egész villódzás az ötlettelenség elrejtéséről szól.