A 18 éves lány, akinek már a fél világ a lábai előtt hever: Billie Eilish

  • Soós Tamás
  • 2020. január 27.

Zene

A popzenében 2019 kétségkívül Billie Eilish éve volt, akit a nívós szaklapok a közeljövő legnagyobb sztárjaként emlegetnek.

A Spotify-on az ő albumát streamelték 2019-ben a legtöbbet, az új évezredben született zenészek közül ő volt az első, aki megszerezte a Billboard-slágerlista első helyét, és szintén ő lett minden idők legfiatalabb előadója, aki a Grammy négy legfontosabb kategóriájában egyszerre kapott jelölést. Mindeközben a világ 25 évnél idősebb fele valószínűleg még nem sokat hallott róla. (Albuma, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? illetve a Bad Guy című száma is Grammyt kapott, de producerét, Finneast is díjazták vasárnap este. Ő nyerte a a legjobb popalbum és az év fiatal művészének díjat is.)

Billie Eilish tarolt az idei Grammy-díjkiosztón

A 18 éves lány majdnem minden kategóriában nyert. A gálán Kobe Bryantre emlékeztek. Beárnyékolta Kobe Bryant kosárlabdasztár halála az idei, 62. Grammy-díjkiosztó gálát, amelynek helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben a Staples stadion - Bryant csapatának, a Los Angeles Lakersnek otthona - adott otthont.

Billie Eilish „újgenerációs” popsztár, akit nem egy lemezkiadó fedezett fel, hanem a tinik milliói a SoundCloudon, You­Tube-on és Spotify-on, és már azelőtt sztár volt a neten, hogy lemezszerződéshez jutott volna. Eilish eredetileg táncosnak készült, bátyja indie-zenekarának egyik félredobott számát, az Ocean Eyest a tánctanárának énekelte el, majd töltötte fel a SoundCloudra, hogy kitaláljanak rá egy koreográfiát, de a melankolikus szerelmes dal önálló életre kelt, milliós lejátszásokat ért el, és az akkor 14 éves énekesnőre lecsapott az Interscope lemezkiadó.

Ám hiába rakták be a producerekkel és slágerlistás dalszerzőkkel teli stúdióba, hogy megírják neki első nagylemezét, teljes volt a kudarc: Eilish már

a digitális forradalom gyermeke,

aki a bátyja hálószobájában berendezett stúdióban szeret csak dolgozni, és dalait ketten írják Finneas-szal, aki húgának a producere is egyben.

Eilish zenéjében első hallásra nincs semmi különleges: dalai valahol félúton tanyáznak a Nine Inch Nails indusztriálja és Lana Del Rey melankóliája között, és látszólag gyűrődésmentesen simulnak a trendbe, amit a The New York Times kritikusa, Jon Caramanica frappánsan Spotifycore-nak nevezett.

A streaming alapvetően írta át a zenehallgatási szokásainkat, az emberek többsége ma már laptopról vagy mobilról hallgat zenét, és ahogy a vinil is létrehozta az albumformátumot, az összefüggő, komplex konceptlemezeket, úgy a fülessel hallgatott streaming is kitermelte saját stílusát, a chilles, minimalista elektronikus zenéket, amelyeket valaki lefojtott, intim hangon suttog a fülünkbe.

Eilisht is efelé kormányozza magasabb lágékban mozgó hangja, általában suttogja vagy dúdolja a számait, amelyek azonban rendre meglepő irányokba kanyarodnak. A testvérpár a neten szocializálódott, a zenét stílustól, korszaktól és trendtől függetlenül hallgató Z generációsok természetességével hozza közös nevezőre a reggaetont az akusztikus énekes-dalszerző hagyománnyal a Bellyache című számában, a trapet a jazzballadákkal a Xannyben, a tábortüzes ukulelét az autotune komikus robothangjával, az 8-ben.

Rajongóit éppen ez a másság, a fősodrú poptól való eltérés fogja meg, ami a legnyilvánvalóbban Eilish horror iránti vonzódásában ölt testet. Debütlemezét az alvásparalízis témájára fűzte fel, számai a rémálom és az ébrenlét határán megrekedt, szürreális félálomvilágokban játszódnak, klipjeiben bukott angyalként, ágy alatt rejtőző démonként énekel, madárpókot eszik, és szerelmi bánatában fekete tinta folyik a szemeiből.

Mint a horrorfilmeket,

úgy Eilish zenéjét is a meglepetés ereje mozgatja, a csendesen szép dallamok megdörrenő, trapes basszusokban robbannak ki, a dalokat furcsa zajok, kapocsbelövő, mentősziréna, fogfúrás hangjai teszik bizarrá, szokatlanná. Ez már a klímaszorongással, iskolai lövöldözésekkel és nyugtatófüggőséggel felnőtt amerikai kamaszok popzenéje, amelyben szénné torzított basszusokra táncolják el a mindennapi szorongásaikat.

Ugyanakkor pozitív példakép is Eilish, olyan lázadó, akivel a szülők is azonosulni tudnak, mert nem iszik, nem káromkodik (lemezen), és kortársaival ellentétben arról énekel a Xannyben, hogy ő gyógyszertári drogok nélkül is jól érzi magát. Ráadásul pop­sztárként is meg tudott maradni kamasznak, akire az anyukája rászól a Rolling Stone-interjúja alatt, hogy takarítsa ki a szobáját, azzal nyitja a lemezét, hogy nevetve kiveszi a fogszabályzóját, és legjobb és legismertebb számában, a Bad Guy-ban egy odavetett, flegma dohogással váltja ki a refrént.

Eilisht nemhogy nem darálta be a zeneipar, de egyenesen a jövendőbeli, Z generációs pop szimbóluma lett, miután első lemezével, a márciusban megjelent When We All Fall Asleep, Where Do We Go?-val globális popsztárrá tudott válni.

Az elmúlt években arról cikkeztek az angolszász kritikusok, hogy az internet szétforgácsolja a popipart, az egymás mellett, burokban létező színterek kitermelik ugyan a saját sztárjaikat, de már nem fogja az egész világ megismerni őket: a popsztárok korának leáldozott. Eilish lehet az első, aki rácáfol erre a teóriára, hiszen az interneten, önerőből befutott énekesnőt mára a hagyományos zeneipar is a keblére ölelte, unott arca ott virít a Rolling Stone, a Vanity Fair és a Billboard címlapján, Grammy-jelöléseivel rekordokat döntött, és a rádiók is leadják a számait, még ha nem is hajlandó az ő szabályaik szerint játszani.

Van abban valami punk, ahogy csak azért se játssza el a női popsztár szerepét, buggyos, androgün ruhákban jár, hogy senki ne szexualizálja a testét, és szakításai, szerelmei helyett a szorongásairól és a rémálmairól énekel. Pimasz, öntörvényű, és az összes Lana Del Rey- és Lorde-párhuzam ellenére is eredeti zenésznek tűnik Billie Eilish, akinek minden esélye megvan rá, hogy keresetlen személyiségével kirántsa a popzenét a jólneveltség unalmából.

Tizennyolc évesen előtte az élet.

false

 

Fotó: MTI/EPA/David Swanson

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.