Maga Beethoven először egy bonni barátjának, Wegelernek panaszkodott írásban hallása csökkenéséről, 1801-ben, 31 éves korában: „Három éve folyamatosan gyengül a hallásom. Ez állítólag az alhasam miatt van, ami, mint tudod, már régóta kínokat okoz.” Az emésztési problémák valóban gyötörték egész életén át, de nem valószínű, hogy ez okozta volna a hallása romlását, bár az sem lehetetlen, hogy életének e két fő betegsége valamilyen módon mégis összefügg. „A fülem még mindig cseng és zúg éjjel-nappal. Bizony nyomorult életem van. Két éve már csaknem minden társaságot kerülök, mivel lehetetlen megmondanom az embereknek, hogy süket vagyok” – írja később. „Meglepő számomra, hogy vannak, akik ezt beszélgetés közben sosem vették észre; miután sokszor vagyok szórakozott, ennek tulajdonítják a dolgot. Legtöbbször alig hallom, ha valaki halkan beszél, a hangokat igen, de a szavakat nem, ám amikor valaki kiabál, azt kibírhatatlannak találom.”
Sokféle kezelést kapott, melyek sikertelenségén a pontos diagnózis hiánya miatt sem csodálkozhatunk – de ha tudták volna is az okot, nem biztos, hogy lett volna hatékony gyógymód, ahogyan ma sincs minden esetben. Egy orvos mandulaolajjal kezelte a fülét, egy másik azt javasolta, hogy fürödjön sokat a Dunában – a hallásán egyik sem javított. Feltehetően a belső fül, illetve azon ideg hibás működése okozta a bajt, amelyik az agyba szállítja a hangokat. Bizonyos hangokat nem hallott, egyre kevésbé hallott vagy torzultan hallott. A fülcsengés vagy fülzúgás pedig egy őrjítő hallásillúzió, amikor a beteg úgy érzi, hogy a fejéből folyamatosan jön egy hang.
A zeneszerző 1796-ban – huszonhat évesen – súlyos, de ismeretlen betegségben szenvedett, ezt több forrás is megerősíti; ha pedig huszonhét évesen érezte hallása romlását, az már nyilván előbb kezdődött. Ifjúkorában állítólag tífuszon is átesett, az szintén okozhatta az érzőideg károsodását. Egy érrendszeri epizód is lehetett ok, amelynek során belső füle egy ideig nem kapott vért, azaz oxigént. Volt, aki a szifiliszben, más az alkoholizmusban látta a süketség okát, de annak nincs nyoma, hogy Beethoven akár szifiliszes, akár alkoholista lett volna. Az olcsó borok okozta ólommérgezés is felmerült.
Mälzel hallócsöve
Talán még szélsőségesebb Romain Rolland véleménye, aki szerint a zseniális zeneszerző részben maga okozta a süketségét a „dühödt koncentrációjával”, Maynard Solomon, a napokban elhunyt zenetörténész és producer pedig azt írja, hogy a süketség Beethovennél „pszichés szükségletet elégített ki”.
A beteg ember sokszor eleinte maga sem veszi észre, azután nem hiszi el saját tüneteit, majd pedig eltitkolni igyekszik azokat a külvilág előtt. Beethoven barátai valószínűleg már egy ideje észlelték a betegségét, de nem beszéltek róla; neki magának először 1802-ben kellett beismernie, hogy rosszul hall. Ferdinand Riesszel sétált Heiligenstadt körül, és a titkári szerepet is betöltő tanítvány felhívta a figyelmét, hogy a közelben egy pásztor furulyázik. Beethoven semmit nem hallott ebből. Néhány hónappal később, októberben itt írta meg híres „Heiligenstadti végrendeletét”, egy levelet, melyet két testvérének címzett. „Gondoljátok meg, hogy hat év óta kilátástalan baj lett úrrá rajtam, melyet a tudatlan orvosok még súlyosbítottak. Évről évre hitegetett a gyógyulás csalóka reménye, míg végre rá kellett jönnöm, bajom hosszan tartó és gyógyulása talán évekig is eltarthat, ha ugyan nem teljesen reménytelen” – írja benne. Az öngyilkosságtól csak az a meggyőződése tartotta vissza, hogy még sok művészi feladat vár rá. Főképp az fájt neki, hogy kerülnie kellett az emberek társaságát, mert nehezen kommunikált, s szégyellte volna bevallani, hogy muzsikus létére süket.
Sokan állítják, hogy a zeneszerző hallása nem folyamatosan romlott, hanem inkább hullámzott, sőt, évekig stagnált is. 1805-ben, a VI. (Pastorale) szimfóniája próbái után javításokat kért kiadójától, a Breitkopf & Härteltől, mondván „az ember ne legyen annyira istenszerű, hogy ne igyekezzék itt-ott valamit javítani saját alkotásain”, ehhez azonban egész kifinomult módon kellett hallania a zenéjét, és erre képes volt.
Leginkább a társadalmi elszigeteltség aggasztotta: „A nyavalyám akkor zavar a legkevésbé, amikor játszom vagy komponálok, csak akkor, ha társaságban vagyok.” 1812-ben még (42 éves volt ekkor), ha korlátozottan is, de beszélgetéseket folytatott, néhány szerelmi ügye is volt. 1812 után azonban elkezdte a mérnök-feltaláló barátja, Johann Nepomuk Mälzel (1772–1838) tervezte réz hallócsövet használni.
Utolsó nyilvános fellépésére 1815. január 25-én került sor, amikor az Adelaide című dalát éneklő Franz Wildet kísérte; nagyjából ebben az időben kezdte a vezényléshez asszisztens segítségét igénybe venni. Mindez arra mutat, hogy hallása gyorsan romlott és nehezen alkalmazkodott ehhez.
Robin Wallace zenetudós 2018-ban kiadott Hearing Beethoven című könyvében (a napokban várható magyarországi megjelenése, jelen írás szerzőjének fordításában – a szerk.) leírja, hogy a bonni Beethoven Hausban kipróbálhatta két hallócsövének másolatát: „A hallócsövekkel olyan hangminőséget, olyan tisztán és erősen hallható hangot hallottam, amire az elektronikus kor előtti eszközöknél nem számítottam. Csak logisztikai nehézséget támasztottak: állandóan tartani kellett őket. Azonnal észleltem, hogy jelentősen hangosabban hallom a környezet hangjait, és ezt nem zavarta belső zaj sem, amilyen a tengeri kagylókban vagy más, zárt terű eszközökben hallható. Szinte kísértetiesen tisztán hallatszott az is, ahogy a könyvtáros a terem túlsó végében lapozott. Amikor három méterről beszélt hozzám, az is sokkal hangosabban szólt, és a hangjában gyakorlatilag nem volt fémes torzítás. És nem is kellett pontosan a hallócső felé fordulva beszélnie, de ha odafordult, még ha halkan beszélt is, a beszédének minden árnyalata tisztán átjött.”
Stein rezonátora
Noha 1818-ban kezdett beszélgetőfüzeteket használni, ha nyilvános helyen kommunikált emberekkel – azaz leírta, amit mondani akart és a válaszokat is írásban kérte –, otthon pedig letörölhető palatáblára írt, egyesek szerint még jóval ez után is értette a beszédet.
Bőségesen használt különböző tárgyakat, amelyek segítettek abban, hogy aktív maradhasson a zenében. Nem csupán hallássegítő eszközöket, mint az ikonikussá vált hallócsöveit, amelyeket csak állapotának súlyosbodása után használt, hanem a zongorákat és íróeszközöket is.
A hallócsövek jó minőségű hangot tudtak Beethovenhez juttatni, de amikor a zongoránál komponált, természetesen nem tudta használni azokat, mert mindkét kezére szükség volt. Komponálási módszereire itt nem tudunk kitérni, csak annyit jegyzünk meg, hogy ezekben nagy szerepe volt a mindenhová magával vitt jegyzetfüzeteinek, ahová leírta a vázlatait, a struktúrákat, motívumokat, témákat, ahol felépítette és javította a műveit. Persze nem pusztán írásban komponált, hanem a zongoránál, tehát hallania kellett a hangszert. A zongora éppen az ő életében tett döntő lépéseket azon az úton, amely a mai hangversenyzongorákig vezet. Beethoven és az ő korában készült különféle zongorák kapcsolatának hatalmas irodalma van. Ám alapvetően négyféle, különböző tulajdonságokkal rendelkező zongorán játszott és komponált: az angol Broadwoodon, a francia Érard-on, a bécsi Grafon és Streicheren. Hogy mennyire hallhatta saját játékát, soha sem fogjuk megtudni – annyi bizonyos, hogy ötvenévesen a Broadwoodra és a Grafra is készíttetett Matthäus Andreas Stein bécsi zongoragyárossal egy úgynevezett rezonátort, amely fölerősítette számára a hangot. Hogyan is működött pontosan Stein rezonátora, és mennyire volt hasznos Beethoven számára? A fennmaradt bizonyítékok erre vonatkozóan ugyanolyan zavarosak, mint annyi minden más Beethoven süketségével kapcsolatban. Johann Andreas Stumpff hangszerkészítő, aki 1824-ben hallotta Beethoven játékát, „egy nagy, fából készült hangterelőt” említ, „amely mindkét oldalon zárt volt és a zongora billentyűi fölé borult, úgy, hogy a játékos fejét is elfedte ez a magas félkör”. Lehetséges, hogy Stumpff Stein rezonátorának egy későbbi változatát írta le, ahol a fémet már fa helyettesítette. Samuel Heinrich Spiker berlini újságíró szerint – aki 1826-ban látogatta meg Beethovent – „egyfajta hangtartály volt, ez alatt ült, miközben játszott; úgy volt kialakítva, hogy felfogja és körülötte összpontosítsa a hangot”. Mindenesetre Beethoven zeneészlelése biztosan jobb volt, mint a beszédészlelése, és Stein bádogkupolájának valószínűleg jelentős érdeme volt ebben.
Wallace, aki játszhatott is egy ily módon „feljavított” hangszeren, így írja le az élményt: „A rezonátor telt hangzást adott, nagyon csekély torzítással; sokkal hangosabb volt, mint maga a hangszer, de nem kellemetlen olyasvalaki számára, aki egy modern hangversenyzongorához van szokva. Akik hallgatták a zongorajátékot – egy kis pódiumon játszottunk, néhány széksor előtt –, teltnek, kereknek hallották a fölerősített hangot.”
Beethoven tehát mindent megtett azért, hogy egyik fő munkaeszköze, a hallása működjön. Sokan segítettek is ebben, de a betegség okozta lelki és szellemi szenvedésével, mint mindenki, ő is egyedül maradt.
