Magyar Narancs: Egy kortárs zenével foglalkozó csellistának állítólag nem kell olyan szép hangon játszania, e műfajban fontosabb a halálmegvető bátorság. Az új lemezeden mégis izmos, tónusos hangot hallok.
Zétényi Tamás: Pedig éppen azért van annyi rossz felvétel Ligeti György műveiből, mert mindenki megelégszik a bátorsággal, meg mintha csak „kivitelezni” kellene a kottát. De az ilyen zenének levegője, atmoszférája van, meg kell érezni a finomságait.
MN: Hogyan kerültél a kortárs zenei közegbe?
ZT: Többnyire zeneszerzőkkel barátkoztam a Zeneakadémián, és szívesen eljátszottam, amit írtak. Nem tudatosan kerestem ezt a szcénát, lépcsőről lépcsőre ereszkedtem alá. De van egy vonósnégyesünk, a Classicus Quartet, amellyel kifejezetten törekszünk rá, hogy klasszikus, modern és élő zeneszerzőktől egyaránt játsszunk. Nem mondanám magam specialistának, főleg, hogy a kortárs zene olyan tág fogalom, hogy önmagában nem sok értelme van.
MN: Van átjáró?
ZT: Nem akkora a különbség kortárs és klasszikus között. Ugyanazokból a hangokból komponálnak. Erre Kurtág a legjobb példa.
MN: Milton Babbitt hírhedt mondata szerint: „Nem érdekel, hogy hallgatod-e!” Azért ez egyfajta elitizmusról tanúskodik.
ZT: Pedig számos szerzőnek nagyon fontos volt a társadalmi érzékenység. Vegyük csak Bartókot vagy Kodályt, akik gyerekeknek is komponáltak. Kurtág úgyszintén. Szerintem ez az elitizmus ellentéte. Az, hogy ugyanezen szerzők életművét ki hajlandó meghallgatni, nem az én bajom, szóval ennyiben talán igaza volt Babbittnek. A szerzők megírták a műveket, onnantól a közönségnél a labda.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
