Magyar Narancs: Volt-e olyan meghatározó pillanat az életedben, ami miatt úgy döntöttél, hogy szólógitáros leszel?
Steve Stevens: A magam szempontjából nem igazán teszek különbséget a szólógitározás és bármilyen másfajta gitározás között. Olyan zenészként tekintek magamra, aki különböző gitárokon különböző stílusokban játszik. Van egy öt évvel idősebb bátyám, együtt nőttünk fel New York külvárosában, egy tengerparti részen. Esténként kiment a partra a haverjaival, és gitároztak. Én meg persze együtt akartam lógni velük, és ennek az volt a legegyszerűbb módja, hogy én is elkezdtem gitározni. A hatvanas évekről beszélünk, akkoriban Amerikában az emberek meg voltak őrülve a hangszerért. Mindenki gitározott, még apám is vett magának egyet 13 dollárért. Keményen dolgozó melós volt, akinek nem nagyon volt ideje gitározni, így a hangszer az én szobámban kötött ki. Imádtam a Beatlest és a Stonest, zajt szerettem volna csinálni. A környékünkről származott egy viszonylag híres protesténekes, Phil Ochs, a nővérétől vettem az első gitárleckéket. Hamarosan felfedeztem Jimi Hendrixet, és rájöttem, hogy a popzenének lehet komoly jelentése, nem csak a buta slágerek léteznek. Alacsony srác voltam, nem voltam jó a sportokban, és rájöttem, hogy a zenén keresztül tudom kifejezni magam. Így szerettem meg a gitározást, és mindegy volt, hogy milyen stílust játszom.
MN: Amikor a nyolcvanas évek elején találkoztál Billy Idollal, mi volt az első benyomásod róla?
SS: Soha nem találkoztam nála karizmatikusabb emberrel. Nagy becsvágy volt benne, komoly célokat, terveket dédelgetett. Előtte csinált három lemezt a Generation X nevű zenekarával Angliában, de aztán átköltözött az Egyesült Államokba. Hozta magával a punk energiáját, egyszerű, háromakkordos szépségét, meg akarta mutatni az amerikaiaknak, hogy nem csak olyan szabvány rockzenekarok léteznek, mint a Foreigner vagy a Boston. Pont akkor találkoztam Billyvel, amikor először megjelentette a Mony Mony című kislemezt. Akkor még nem lett sikeres, mert a rádiók nem voltak hajlandók egy tüskés hajú zenész slágerét játszani. Billynek az volt az eltökélt szándéka, hogy változtasson ezen a hozzáálláson. Amit Angliában elkezdett, azt próbálta új formában előadni az amerikaiaknak, valamennyire a tánczenét is bele akarta építeni a dalaiba. Összeállt Keith Forsey producerrel, aki a Giorgio Moroder-féle diszkós iskolát képviselte. Én hamar rájöttem, hogy nem punkgitárosra van szüksége. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni az összes ötletem, de több opcióm volt a számára. Fokozatosan hangolódtunk egymásra zeneileg, kiderült, hogy sok közös kedvencünk is van. Mind a ketten imádtuk a Beatlest, főleg azt, hogy mindegyik daluk egy kicsit más, hogy lemezről lemezre fejlődve vitték a hallgatót izgalmas zenei utazásokra. Persze voltak jelentős eltérések is az ízlésünkben, de szerintem ez is az előnyünkre vált.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
