Zene

Nagyecsed - Budapest című albumán éppúgy megőrizte a nagyecsedi cigány dalok természetességét, mint azt a szívbe markoló éneket, amihez foghatót csak a legritkábban hallhatunk, de közben Dresch Mihály, Lukács Miklós és mások közreműködésével új hangokat is megütött a Romengo zenekar. Három alapítójával: az énekes Lakatos Mónikával, a gitáros Rostás Mihály Mazsival (a képen jobbról) és a kannás Lakatos János Gusztival beszélgettünk.

Még ma is viszonylag ritka, hogy egy minden szempontból, így zenekultúrája révén is egzotikus ország muzsikusa majdnem szabályos karriert fusson be, sőt kultstátuszt élvezzen a nyugati popiparban. Márpedig a szíriai Omar Souleyman (aki az ország északkeleti, többnemzetiségű és -kultúrájú feléből származik) már afféle legenda és ikon - mind szélesebb (s nem csak zenei) körökben. 2011-ben maga Caribou válogatta be a kultikus All Tomorrow's Parties fesztivál programjába, ugyanabban az évben három remixet is készített Björk Biophiliájának dalaihoz. Tavaly decemberben pedig vitathatatlan sztárfellépő volt Oslóban a Nobel-békedíj átadási ceremóniáján - s addigra már elkészíthette első igazi nyugati albumát a veretes Domino kiadónál (illetve annak Ribbon Music sublabeljénél).

Az undergroundban visszatért a hatvanas-hetvenes évek kislemez-tendenciája. Nagylemezeket egyre kevésbé éri meg készíteni, és a zenekarok inkább a folyamatos jelenlétet választják: felvesznek néhány dalt, majd valahogy úgy dobják fel az internetre, mint ahogy a hetvenes évek angol punkbandái szórták szét a pár dalos, sebtében legyártott bakelit kislemezeket.

1994-ig az akkor még csak a Screaming Trees énekeseként ismert Mark Lanegan a seattle-i grunge-színtér erős második vonalának hírhedt - abban a közegben persze nem kirívóan elvetemült - botrányhőse volt, aki elsősorban a kérlelhetetlen önpusztítás terepén nőtt fel a város meghatározó, akkor már világhírű zenészfigurái mellé.

"Óh, barátom, ezt a dallamot jól jegyezd meg! A változatait meg fogod találni az egyik művemben." Egy kétes hitelű, ám kézre eső anekdota szerint e szavakkal fordult kísérőjéhez Mendelssohn, midőn a dél-itáliai Amalfiban a helybéliek táncát figyelte.

A finn Mika Vainio újabban ismét karrierjének legemlékezetesebb pillanatait kívánja gyarapítani. Az elmúlt pár évben beszállt a honfitársa vezette Vladislav Delay Quartetbe, improvizált elektronikus hangörvényeket gerjeszteni, és együtt dolgozott a chicagói zajszíntér egyik legnagyobbra tartott alakjával, Kevin Drumm-mal, de egyedül is brillíroz: tavaly polgári nevén készített rozsdás-drone-os zajlemezt (Kilo), most pedig Ø-ként szerzett új gyűjteményt.

A calypso mint zenei stílus Trinidadról származik, és korábbi, látványosan felívelő népszerűsége már jó néhány évtizede kihunyni látszik - még a szülőhelyén is. Most az "autentikus" calypsóról beszélünk, semmi elektronika, semmi dobfelszerelés. A magát Lord Mouse-nak nevező fiatalembernek a hírek szerint történetesen éppen ez a műfaj akadt be, alig hozzáférhető régi calypsofelvételekre vadászott éveken át.

Darren Cunningham a 2010-es, második Actress-lemez (a Splazsh) bass musictól áthatott, finoman játékos technójával lett az előremutató elektronikus zenét kedvelők titkos sztárja.

SOUMM, NFZ, Müpa, 1400 néző, vezette Kocsis. Az első félidőben nyelvrokonunk, a zenetörténet tán legnagyobb whiskyfogyasztója, Sibelius uralta a mezőnyt. A sógor Halál című darabjához komponált Valse triste, bár nyitó szám volt, mégis teljes koncentrációval, csipkefinomságú hangszeres felrakásban szólalt meg. Csajkovszkij a melodikus íveket, Richard Strauss a ritmus ironikus szabadságát irigyelhette.

Önmagát egyszerűen csak zeneközelítőnek nevezi. A hangszereknek, amin játszani tud, valamint aktuális formációinak se szeri, se száma, bár ami az utóbbit illeti, szerinte egy is elég volna, csak nincs kivel. A dzsesszzenésszel a belefáradásról, a gauguini távlatokról és a szeptemberi Zuboly-koncert kapcsán az együttes lehetséges újjáalakulásáról is beszélgettünk, valamint egy ötletről, amelynek magját a Boney M. plántálta el benne.

A világ egyik legismertebb filmzeneszerzője: dolgozott Leonéval, Argentóval, Bertoluccival és Pasolinivel is. Aktuális európai turnéján egy magyar zenekar, a Modern Art Orchestra élén saját filmzenéit vezényli. Február 15-én a Budapest Sportarénában lép fel.

A zenekarok általában az első vagy a sokadik lemezüknek nem szoktak címet adni, és viszonylag kevés példa van arra, hogy valaki a második albumát jelenteti meg szimplán a saját neve alatt. A Los Angelesben székelő, kizárólag női tagokból álló Warpaint a ritkább vonulathoz csatlakozott, aminek az is oka lehet, hogy a 2010-es, The Fool című bemutatkozásukat követően viszonylag nehezen sikerült előrukkolniuk a folytatással.

Régen volt, s talán igaz sem volt, hogy az opera világában hajdanán a külcsín, az énekesek testi szépsége mellékes körülménynek számított. Tudjuk, ma már garantáltan nem így áll a helyzet, s első pillantásra éppen e fejleményt bizonyítja Anna Netrebko és Dmitri Hvorostovsky koncertje, amelyre tavaly nyáron, a másfajta tömegrendezvények révén ismerős Vörös téren került sor.

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.