Magyar Narancs: Szerinted milyen hangszerszólistából van a legtöbb a világon?
Fejérvári Zoltán: Beugratós kérdés? Gitár. Na, jó, gondolom, zongoristából.
MN: Hogy állsz ehhez? Zavar vagy örülsz neki, esetleg nem is törődsz ezzel, vagy éppen hogy nagyon odafigyelsz a sok kollégára?
FZ: Abszolút hidegen hagy, mert nem sorolom magam a szólózongorista kategóriába, sőt igyekszem semmilyen kategóriába sem sorolni magamat. De nem is sorolhatnám, ugyanis pont eleget kamarazenélek, tanítok és csinálok egészen mást, hogy ez mind egymásba oldódjon.
MN: Pedig a legnagyobb sikereidet ebben a szerepben érted el.
FZ: Ehhez újra kellene definiálnunk a siker fogalmát. Kétségtelen, hogy a nagy koncerttermekben szólistaként lépek fel, ha pedig zenekar is kísér, akkor még nagyobb termekben, még több embernek játszom. De pont ez utóbbi szólistaszerep a legnehezebb számomra, az ilyen koncerteken jobb túllenni. Persze öröm is van benne, de néha akkora a nyomás, hogy átkozom a napot, amelyen elvállaltam a felkérést. De szerencsére ebből a koncerttípusból nincs sok – ahhoz, hogy beleessek az úgynevezett szólista kategóriába, érzésem szerint magasabb számokat kellene produkálnom. Ez nem azt jelenti, hogy nem élek-halok a szólórepertoárért, és nem élvezem az egyedül játék szabadságát, de a kamarázás lelkileg könnyedebb műfaj. Szeretek szólózni is, csak éppenséggel sok olyan eleme van, amelyek nem passzolnak a személyiségemhez.
MN: Például?
FZ: Vannak, akik effektíve lubickolnak a színpadon, én nem kifejezetten. Ezenkívül hiányzik belőlem a siker tényleges élvezni tudása. A folyamatos úton levés sem lenne ínyemre, mert magányossá tenne. A karrieremen való agyalás sem jellemző rám, ami sokak számára, ha nem is a motiváció legnagyobb, de jelentős része. Nekem is vannak menedzsereim, de maximálisan tiszteletben tartják a preferenciáimat, sohasem nyomasztanak olyan dolgokkal, amiket nem szeretnék.
MN: Mégis, ha nagyon kellene, hová sorolnád magadat?
FZ: Az introvertált exhibicionistába. A viccet félretéve: a szimpla zongorista megfelel. De a zenész még inkább. Ebben a szóban fér meg talán egymással a professzionalitás és a zene szeretete. Zenész vagyok, szeretnék a zenéhez minél jobban érteni, ami magában foglalja a zongorázásomat, de egy univerzálisabb tudást is a zenéről, zenetörténetről, előadói gyakorlatokról, más művészetekről. De persze maga a játszás a legfontosabb.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
