Interjú

„Kényelmetlenül akartuk érezni magunkat”

Mark Bowen gitáros-producer

Zene

Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb angol posztpunk zenekarának Tangk című ötödik albuma meglepő stílusváltást hoz. Az IDLES gitárosával a februárban megjelenő album keletkezéséről beszélgettünk, de Mark Bowen egy roppant kellemetlen titkot is elárult az interjúban.

 

Magyar Narancs: Az új album zenei szempontból markánsan eltér az eddigi munkáitoktól. Minek köszönhető ez a váltás?

Mark Bowen: A dalszerzési módszerünknek mindig fontos része volt a változtatásra való igény. Lehet, hogy ez nem volt szembetűnő az első három albumunkon, de a Crawleren már voltak stílusbeli váltások. Akkoriban álltunk neki kísérletezni a hangzásokkal, és ez a dalszerzésünkön is megmutatkozott. Joe (Joe Talbot, a zenekar frontembere – N. I.) azon a lemezen kezdett el úgymond normálisabban énekelni, mert előtte inkább csak ordibált vagy dumált. És mint kiderült, kiváló hangja van! A korai számainkban nem véletlenül nem voltak nagy ívű melódiák, az béna lett volna. A kemény hangzást nagyon nehéz jó dallamokkal ötvözni. Aztán idővel felmerült bennünk az igény a harmóniákra és a melódiákra, és zenei szempontból is új kihívásokat kerestünk. Producerként is fontosnak tartottam, hogy másképp álljunk a dalszerzéshez. A Tangk esetében már a dalírás során neki­álltam a producerkedésnek. Úgy írtunk dalokat, hogy közben felhasználtunk loopokat, és sok egyéb dologgal is kísérleteztünk. Újszerű módszer volt ez a mi esetünkben, és azért vágtunk bele, mert egy idő után eljutottunk arra a pontra, hogy egy kicsit könnyűvé vált a metódusunk. Márpedig az elkényelmesedéshez és unalomhoz vezet. Konkrétan: kényelmetlenül akartuk érezni magunkat. Ez vezetett végül az olyan új dalainkhoz, mint a Gospel vagy a POP POP POP. Joe és én is új utakat akartunk keresni, és aztán ezt elég extrém végletekig vittük el. Van olyan dal, amelyet zongorán írtam, meg olyan is, amiben nincs semmilyen hagyományosabb értelemben vett hangszer.

MN: Az új lemezen rajtad és Kenny Beatsen kívül producerkedik Nigel Godrich is. Ő hogy került a képbe, és hogyan osztottátok fel a produceri feladatokat?

MB: Van Nigelnek ez a stúdiókoncertes sorozata az interneten, a From the Basement; ott dolgoztunk vele először. Nagyon tetszett nekem, amit akkor a dalainkból kihozott, és mindezt úgy, hogy nem volt a rajongónk. Azt mondta, hogy egyáltalán nem ismert minket, csak névről. Ez is imponált, mert azt jelentette, hogy lényegében ismeretlenül kerültünk a kezei közé. Kenny leg­inkább Joe-val dolgozott – természetesen az énekrészeken. Eleinte egy kis brixtoni stúdióban bütyköltünk, Kenny Joe-val, én Nigellel. Nehezen indult be a munka, noha volt 40–50 dalkezdeményünk. Nigel és én a hangszeres részen dolgoztunk, és rengeteget kísérleteztünk. Van egy masinám, amelyet még a Crawler idején kezdtem el használni. Lényegében egy nagy effektdoboz, és most is azzal bíbelődtem, Nigel meg adta az ötleteket. Kívülről nézve ez avantgárdnak és futurisztikusnak tűnhet, de valójában nagyon old school technikáról van szó. Viszont mindezt igencsak kreatív módon kezeltük. Szalagokat használtunk, csupa régi cuccot, de semmi olyasmit, ami nagyon szokatlan vagy újszerű lenne. Nigel egy nagyon okos fickó.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.