Interjú

„Kényelmetlenül akartuk érezni magunkat”

Mark Bowen gitáros-producer

Zene

Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb angol posztpunk zenekarának Tangk című ötödik albuma meglepő stílusváltást hoz. Az IDLES gitárosával a februárban megjelenő album keletkezéséről beszélgettünk, de Mark Bowen egy roppant kellemetlen titkot is elárult az interjúban.

 

Magyar Narancs: Az új album zenei szempontból markánsan eltér az eddigi munkáitoktól. Minek köszönhető ez a váltás?

Mark Bowen: A dalszerzési módszerünknek mindig fontos része volt a változtatásra való igény. Lehet, hogy ez nem volt szembetűnő az első három albumunkon, de a Crawleren már voltak stílusbeli váltások. Akkoriban álltunk neki kísérletezni a hangzásokkal, és ez a dalszerzésünkön is megmutatkozott. Joe (Joe Talbot, a zenekar frontembere – N. I.) azon a lemezen kezdett el úgymond normálisabban énekelni, mert előtte inkább csak ordibált vagy dumált. És mint kiderült, kiváló hangja van! A korai számainkban nem véletlenül nem voltak nagy ívű melódiák, az béna lett volna. A kemény hangzást nagyon nehéz jó dallamokkal ötvözni. Aztán idővel felmerült bennünk az igény a harmóniákra és a melódiákra, és zenei szempontból is új kihívásokat kerestünk. Producerként is fontosnak tartottam, hogy másképp álljunk a dalszerzéshez. A Tangk esetében már a dalírás során neki­álltam a producerkedésnek. Úgy írtunk dalokat, hogy közben felhasználtunk loopokat, és sok egyéb dologgal is kísérleteztünk. Újszerű módszer volt ez a mi esetünkben, és azért vágtunk bele, mert egy idő után eljutottunk arra a pontra, hogy egy kicsit könnyűvé vált a metódusunk. Márpedig az elkényelmesedéshez és unalomhoz vezet. Konkrétan: kényelmetlenül akartuk érezni magunkat. Ez vezetett végül az olyan új dalainkhoz, mint a Gospel vagy a POP POP POP. Joe és én is új utakat akartunk keresni, és aztán ezt elég extrém végletekig vittük el. Van olyan dal, amelyet zongorán írtam, meg olyan is, amiben nincs semmilyen hagyományosabb értelemben vett hangszer.

MN: Az új lemezen rajtad és Kenny Beatsen kívül producerkedik Nigel Godrich is. Ő hogy került a képbe, és hogyan osztottátok fel a produceri feladatokat?

MB: Van Nigelnek ez a stúdiókoncertes sorozata az interneten, a From the Basement; ott dolgoztunk vele először. Nagyon tetszett nekem, amit akkor a dalainkból kihozott, és mindezt úgy, hogy nem volt a rajongónk. Azt mondta, hogy egyáltalán nem ismert minket, csak névről. Ez is imponált, mert azt jelentette, hogy lényegében ismeretlenül kerültünk a kezei közé. Kenny leg­inkább Joe-val dolgozott – természetesen az énekrészeken. Eleinte egy kis brixtoni stúdióban bütyköltünk, Kenny Joe-val, én Nigellel. Nehezen indult be a munka, noha volt 40–50 dalkezdeményünk. Nigel és én a hangszeres részen dolgoztunk, és rengeteget kísérleteztünk. Van egy masinám, amelyet még a Crawler idején kezdtem el használni. Lényegében egy nagy effektdoboz, és most is azzal bíbelődtem, Nigel meg adta az ötleteket. Kívülről nézve ez avantgárdnak és futurisztikusnak tűnhet, de valójában nagyon old school technikáról van szó. Viszont mindezt igencsak kreatív módon kezeltük. Szalagokat használtunk, csupa régi cuccot, de semmi olyasmit, ami nagyon szokatlan vagy újszerű lenne. Nigel egy nagyon okos fickó.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.