Hagyaték ugyan van bőven – koncert-, próba- és kurzusfelvételek, rádió- és tévéműsorok, írások és interjúk, végtelen számú, kiben-kiben megmaradt személyes emlék –, de a lényeg, a zenei életnek a minőség biztonságát adó, összefogó és megosztó személyiség e fontos dokumentumok ellenére is összerakhatatlanul elveszett. Pedig talán ez volt a legfontosabb, a jelenlét, ami a zenei közélet számára öntudatlanul is viszonyítási pontként működött. Miközben már olyan sokan írtak róla, őt tárgyaló könyvek is születtek, s olyan sok a fennmaradt élő és írott dokumentum, hogy aligha lehet róla újat mondani, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy eléri-e őt is az előadóművészek sorsa – bármennyire is sokkal több volt, mint előadóművész –, hogy ha sokáig nem lehet látni-hallani, az élő élmény híján puszta névvé, hívószóvá halványul, különösen a helyét benépesítő újabb nemzedék számára. Kinek lesz fontos a megőrzése, és ki képes rá?
Zseninek mondjuk, a szó meghatározhatatlanságával együtt, mert sokfelé szikrázó tehetsége és tudása talán valóban így foglalható össze a legegyszerűbben.
„Egy fejjel magasabb volt mindenkinél”, mondta róla képletesen egy széles látókörű zenetörténész, aki, noha nem mindenben értett egyet az interpretációival – érdekes módon éppen azt a „biztonságos”, kevésbé kockáztató játékmódot fájlalva nála kissé, amit pedig maga Kocsis is nemegyszer ostorozott –, zongorista és karmesteri teljesítményeinek frissességét, különlegességét és minőségét maximálisan elismerte. Kritikus hangok – most félretéve a puszta féltékenységből vagy sértettségből származókat – életében nem gyakran hallatszottak vele kapcsolatban, ismét leginkább azért, mert a kommentátorok esetleges, leginkább ízlésbeli kifogásait felülírta a muzsikusi egyéniség és a lenyűgözően sokrétű szellemi teljesítmény elismerése. A személyes emlékezések egybehangzóan említik azt a puszta műveltségnél sokkal mélyebb szellemi kincstárat, amelyből nem véletlenszerűen, hanem nagyon is pontosan és meglepően válogatva világított meg egy művészi, emberi vagy zenei jelenséget egy-egy másikkal, helyezte hirtelen élő kontextusba azt, pontosan idézve költészetből, történelemből, képzőművészetből, bármiből. Mint általában a zseniknél, nála is felmerül a megválaszolhatatlan kérdés: mikor volt ideje ennyi mindent magába szívni – és persze nem „csak” a művészetből (mellesleg: vajon hány zenész tudna fejből alig ismert Vörösmarty-verseket elmondani), hanem az attól igencsak távol eső mindennapi témákról is, mint a körömlakkok, az autók hajtóműve vagy éppen a borok?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
