HANGADÓ

Mi lesz veled, Kocsis Zoltán?

Zene

Kegyetlen év volt 2016 – Esterházy Péter után néhány hónappal, november 6-án Kocsis Zoltán is meghalt. Öt és fél éve próbáljuk, eleve kudarcra ítélve, pótolni a hiányát, de még a veszteséget sem mértük fel igazán, s a hagyatékát őrző és továbbadó intézmény sem jött létre.

Hagyaték ugyan van bőven – koncert-, próba- és kurzusfelvételek, rádió- és tévéműsorok, írások és interjúk, végtelen számú, kiben-kiben megmaradt személyes emlék –, de a lényeg, a zenei életnek a minőség biztonságát adó, összefogó és megosztó személyiség e fontos dokumentumok ellenére is összerakhatatlanul elveszett. Pedig talán ez volt a legfontosabb, a jelenlét, ami a zenei köz­élet számára öntudatlanul is viszonyítási pontként működött. Miközben már olyan sokan írtak róla, őt tárgyaló könyvek is születtek, s olyan sok a fennmaradt élő és írott dokumentum, hogy aligha lehet róla újat mondani, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy eléri-e őt is az előadóművészek sorsa – bármennyire is sokkal több volt, mint előadóművész –, hogy ha sokáig nem lehet látni-hallani, az élő élmény híján puszta névvé, hívószóvá halványul, különösen a helyét benépesítő újabb nemzedék számára. Kinek lesz fontos a megőrzése, és ki képes rá?

Zseninek mondjuk, a szó meghatározhatatlanságával együtt, mert sokfelé szikrázó tehetsége és tudása talán valóban így foglalható össze a legegyszerűbben.

„Egy fejjel magasabb volt mindenkinél”, mondta róla képletesen egy széles látókörű zenetörténész, aki, noha nem mindenben értett egyet az interpretációival – érdekes módon éppen azt a „biztonságos”, kevésbé kockáztató játékmódot fájlalva nála kissé, amit pedig maga Kocsis is nemegyszer ostorozott –, zongorista és karmesteri teljesítményeinek frissességét, különlegességét és minőségét maximálisan elismerte. Kritikus hangok – most félretéve a puszta féltékenységből vagy sértettségből származókat – életében nem gyakran hallatszottak vele kapcsolatban, ismét leginkább azért, mert a kommentátorok esetleges, leginkább ízlésbeli kifogásait felülírta a muzsikusi egyéniség és a lenyűgözően sokrétű szellemi teljesítmény elismerése. A személyes emlékezések egybehangzóan említik azt a puszta műveltségnél sokkal mélyebb szellemi kincstárat, amelyből nem véletlenszerűen, hanem nagyon is pontosan és meglepően válogatva világított meg egy művészi, emberi vagy zenei jelenséget egy-egy másikkal, helyezte hirtelen élő kontextusba azt, pontosan idézve költészetből, történelemből, képzőművészetből, bármiből. Mint általában a zseniknél, nála is felmerül a megválaszolhatatlan kérdés: mikor volt ideje ennyi mindent magába szívni – és persze nem „csak” a művészetből (mellesleg: vajon hány zenész tudna fejből alig ismert Vörösmarty-verseket elmondani), hanem az attól igencsak távol eső mindennapi témákról is, mint a körömlakkok, az autók hajtóműve vagy éppen a borok?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.