Ügyes! - mondaná Kohn bácsi, ha értesülne Jefim Szemjonovics Rahlin (Smulevics) túlélési stratégiájáról. Rahlin szovjet író, 11 könyve jelent meg, és élvezi az írószövetségi tagsággal járó előnyöket (háromszobás moszkvai lakás, telefon, alkotóházi beutalók, NDK-s írógépszalag), pedig két csúnya folt is van az életrajzában (pártonkívüli és zsidó). Mindezt úgy érte el, hogy kizárólag jó emberekről ír. Regényei Szibériában, a Jeges-tengeren vagy a bakui olajmezőkön játszódnak, hősei talajkutatók, térképészek, alpinisták - gyűjtőnéven "barlangológusok" -, akik összefogással és szigorúan a haza üdvére küzdenek az elemekkel. Sehol egy rossz ember, sehol egy járási párttitkár, no poli-tika. Tényleg zseniális. Kohn bácsi mégis téved, mert Jefim nem elé-gedett a sorsával, a disszidens írók nyugati sikereit éppúgy irigyli, mint a pártkatonák kitüntetéseit és kiváltságait. És amikor hírét veszi, hogy kinek-kinek érdemei szerint kucsmát osztanak az írószövetségben, rázuhan helyzetének tartha-tatlansága. Mert a fejesek persze iramszarvasprémet kapnak, az élő klasszikusok ezüstrókát, de még az elvetélt tehetségeknek, sőt a rendszer ellenségeinek is jár legalább egy nyúlkucsma, csak neki akarnak "közepes sűrűségű házimacskaszőrből" fejfedőt varrni.
Szerencsére van Jefimnek egy magas pártfogója, a KB-tag, főszerkesztő, Lenin-díjas, továbbá megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi szervezet küldötteként működő Karetnyikov, akinek közbenjá-rása mindig meghozza a kívánt eredményt. És Karetnyikov a zsidók nagy barátja. Lapjánál több saját zsidaja is van, akik vezető beosztást nem kaphatnak ugyan, de amíg tudják, hol a helyük, számíthatnak a védelmére. Ám Karetnyikov ez egyszer nemet mond: a kucsma nem olyan juttatás, mint a román bútor vagy a magyar famentes papír, hanem az elköteleződés fokmérője, s a langyosokat még az Úr is kiköpi. Jefim agya erre el-borul, és megharapja jótevőjét. Az esetről beszámol az Amerika hangja, és innentől nincs megállás. Színre lép a KGB, fegyelmi tárgyalást rendeznek, Rahlin szélütést kap. Szánalmas vég várna rá, de ezen a ponton közbelép Kukusa, a nej. Kukusa az orosz nő mintapéldánya: nagy szívéhez csak nagy természete ér fel. Egy világháborús tévéműsor ("Senkit nem feledünk, semmit nem feledünk") szerkesztőjeként tábornokokkal ápol gyöngéd kapcsolatot, és egy afganisz-táni behívó az írószövetségi titkár unokájának nem téveszti el a hatását: a titkár személyesen viszi el Jefim halálos ágyához az iramszarvas-kucsmát.
Ha akad olvasó, akinek nem esik le rögtön, hogy szerzőnk a nagy orosz szatirikus hagyomány folytatója, annak maga a kötet siet segítségére a névsorolvasással Gogoltól Csehovon és Szaltikov-Scsedrinen át Ilf-Petrovig. De elhangzik Hasek neve is, diszkrét emlekeztetőül arra, hogy Vlagyimir Vojnovics egy másik regényének hősét, Ivan Csonkint "orosz Svejkként" szokták emlegetni. Szó sem esik viszont Bulgakovról, noha a TÖMEGÍR hatalmas árnyékot vet A kucsmára.
Vojnovics könyve élvezetes olvasmány, de le sem tagadhatná, hogy a nyugati közönségnek készült. (Eredetileg Londonban jelent meg, 1988-ban.) Innen, a keleti fertályról nem tűnik igazán átütőnek a hanyatló Brezsnyev-kor ábrázolása, ám van egy témája a regénynek, amit csak a biztonságos messzeségből lehetett megszólaltatni: az ún. zsidókérdés. Valljuk be, hogy ezt úgy kerülik errefelé, mint a pestist, és legföljebb kesztyűs kézzel merünk hozzáérni. Még az antiszemitizmus vadbaromságain sem bírunk felhőtlenül röhögni. Vojnovics regényét majdnem olyan sok szállal szövi át a szovjet antiszemitizmus, mint magát a társadalmat. Egyik képviselője Vaszka Trjoskin, a patrióta, paranoiás poéta. Jefim alatt lakik az írók házában, és úgy hozta a véletlen, hogy a fölötte és mellette lévő lakásokban is zsidó a bérlő, amiből a költő vaslogikával levezeti, hogy a Szovjetunióban nem a statisztikákban megadott 6-7, hanem 80 százalék a zsidók számaránya. Csak azzal vigasztalódik, hogy a vezetésbe nem sikerült befurakodniuk, ám ivócimborája, Cserpakov írószövetségi titkár lehűti: a magas polcokon csupa szabadkőműves ül, azokról pedig köztudott, hogy a zsidók markában vannak. Immár nem lehet kétségünk, hogy a New York-Tel-Aviv tengely Moszkván is áthalad.
A regény az orosz (szovjet) és a magyar kulturális egyezések és különbségek egész sorát fedi fel. Itt van mindjárt a cím. A mű eredeti címe: Sapka, ami tehát kucsmát jelent, de akkor mit jelenthet a magyar kucsma szó? Jefim hajadon-főtt megy fejfedőt igényelni, nehogy a sarkkutatóktól kapott farkasprém kucsma rontsa az esélyeit. Ami-kor Vaszka meglátja, felteszi ma-gának az obligát kérdést: miért nincs rajta sapka? Vajon ezt az oro-szok ugyanúgy értik, mint mi, vagy Weisz Györgyi lábjegyzetekkel is ellátott remek fordításának köszönhető a dolog? Az viszont nem kétséges, hogy ott, a messzi keleten nem a középső, hanem a hüvelykujjunkat kell felmutatnunk, ha azt akarjuk értésére adni valakinek, hogy "kapja be".
Geopen Könyvkiadó, 2005; fordította: Weisz Györgyi, 128 oldal, 1990 Ft
