Magyar Narancs: A Kórus Spontánusz volt az első kórusod. Beszélő név?
Kocsis-Holper Zoltán: Tulajdonképpen igen; egy utcai éneklésre jöttünk össze, arra járt egy újságíró és kérdezte a nevünket. Ott helyben született a név.
MN: És spontán összejöttök még néha?
KHZ: Nem spontán, minden hétvégén próbálunk, több mint húsz éve.
MN: Debrecen és Sopron között ingázol hetente.
KHZ: Igen, és Budaörsön lakom.
MN: Sportoló is voltál.
KHZ: Kamaszkoromban kosaraztam, de aztán egy sérülés miatt abba kellett hagynom. Ezt jelnek vettem, ha akkor nem történik ez a sérülés, valószínűleg nem fordultam volna a zene irányába.
MN: Mit hoztál át a sportból a karvezetésbe?
KHZ: Rengeteg mindent. A mozgáskultúrát is, mert az ember a karjait erőteljesen használja a kosárlabdában és a karvezetésben. A sport nagyon kellett ahhoz, hogy az állóképességem karnagyként is meglegyen. Már a kosárlabdában is szerettem irányítóként szervezni a játékot, másokat helyzetbe hozni. A kudarcok feldolgozásának képességét is a sportból hoztam; az egyik pillanatban kikapunk, de másnap megint játszani kell. A csapatjátékokhoz szükséges mentális állóképesség is nagyon jó ahhoz, amit most csinálok.
MN: Ha teheted, beszélsz a közönséghez egy-egy koncert előtt. Miről leginkább, a korról, a zeneszerzőről, a darabról? Programot adsz a zenéhez, anekdotákat mesélsz?
KHZ: Programtól és darabtól függ. A kórusművek általában 3–4 perc hosszúságúak, tehát egy koncerthez 10–12 darabot válogatunk össze. Ahhoz, hogy ennek a gondolati vonalát követni lehessen, jó, ha az ember ad fogódzókat. A kórus a próbákon hosszan foglalkozik a darabokkal, elmélyül bennük, a közönségnek erre nincs lehetősége, tehát ebben segítek. Ezt persze nagyon sokan csináljuk a szakmában.
MN: Milyen kitekintésed van a világra, volt alkalmad hosszabb időt külföldön tölteni és megismerkedni ottani kórusokkal?
KHZ: Hosszabb időt nem töltöttem külföldön, de mivel 1982-ben születtem Sopronban, már kisiskolás koromban szabadabban járhattunk át Ausztriába. Később vezettem is egy férfikórust Liszt szülőfalujában, Doborjánban – a német neve Raiding –, hat évig. Tőlük is sokat tanultam.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
