Lemez

Mount Eerie: A Crow

Zene

 

Looked At Me A popban a szerelem utáni második legnagyobb ihletforrás a halál, és erre jó példa három emblematikus lemez 2016-ból: a saját halálát megéneklő David Bowie (Blackstar) és Leonard Cohen (You Want It Darker), valamint a fia végzetes balesetét feldolgozni próbáló Nick Cave (Skeleton Tree). Az ember azt gondolná, hogy a fentebb említett lemezeknél már nem születhet szomorúbb zenei anyag, erre most itt van a Mount Eerie művésznév alatt tevékenykedő Phil Elverum legújabb munkája. A washingtoni indie-folk zenész tavaly júliusban veszítette el súlyos betegségben szenvedő fiatal feleségét, mindössze másfél évvel azután, hogy megszületett közös gyermekük. Elverum úgy igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlant, hogy dalokba öntötte bánatát, a végeredmény hallatán pedig nem túlzás kijelenteni, hogy megszületett minden idők legszívszorongatóbb lemeze. A Crow Looked At Me természetesen rendkívül nehéz hallgatnivaló, még a legedzettebb melankóliarajongót is próbára teszi, viszont aki végighallgatja az albumot, az egyáltalán nem csodálkozik a Metacritic 96 százalékos (!) összesítésén. Pedig zenei szempontból nem is igazán értékelhető, amit hallunk: az özvegy sokszor csak hébe-hóba pengeti az akusztikus gitárját amolyan holdkóros üzemmódban. Ebből már egyértelműen következik, hogy ezt a tizenegy dalt a szövegek teszik naggyá, melyekben Elverum konkrétan az elhunyt feleségéhez beszél (szándékosan nem használnánk az „énekel” szót, hiszen amit hallunk, az sokszor inkább a spoken word műfajához áll közel). „Egy héttel a halálod után jött egy csomag a nevedre, egy ajándék volt benne a lányunknak, titokban rendelted”, hangzik el már rögtön a nyitó Real Deathben, és még csak nem is ez a legmegrázóbb szöveg. Egyvalami biztos: Phil Elverumnál talán még senki nem énekelt (beszélt) őszintébben a halálról, a veszteségről és a feldolgozhatatlan fájdalomról.
P.W. Elverum & Sun, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.