„A közönséget olyannyira elbűvölte az előadás, hogy ha egy idegen látja, micsoda felindulást kelt az emberekben ez az opera, azt hihette volna, hogy mindannyian megzavarodtak. A színház szinte minden adandó alkalommal csak úgy visszhangzott a »viva il caro Sassone!« felkiáltásoktól és az elismerés egyéb kifejezéseitől, amelyek túlságosan extravagánsak ahhoz, hogy felsoroljuk őket. Mindenkit lenyűgözött Händel stílusának pompája és fenségessége, hiszen mindaddig még sohasem hallották, hogy a harmónia és a moduláció minden erejét ekkora töménységben fel lehet vonultatni és ilyen hathatósan kombinálni.” Händel korai életrajzírója, John Mainwaring szerint valahogy így zajlott volna le az ifjú és kedves szász Agrippinájának velencei ősbemutatója 1709-ben. Alkalmasint tényleg valahogy így történhetett, hiszen az opera sikere valóban felettébb zajos volt. Méghozzá olyannyira, hogy egészen Londonig elhallatszott, ahol a Post-boy nevű sajtóorgánum velencei levelezője ekképpen méltatta és népszerűsítette a komponistát majdani hazájában: „Mr. Hendle operája, amelyet most a San Giovanni Chrysostomóban játszanak, a legjobb zene, ami csak hallható, de a szövege középszerű.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
